Dombormű

Hófehér estélyiben keringőzik
a függönybe akadt szél,
betörőként lopakodva
járja át a szobákat,
végigsimítja lágy kezével
a ráncosodó papírfalakat.
Téglamintás sebei
porladozva,s vigyázzba állva
csökönyösen támasztják
instabil atommagjaikat.
"Görnyedezünk"-
suttogják az évtizedes
rések között megbúvó,
elfeledett képek,szavak.
Tapintható érzéseket szögeltek
a fal kopott ráncaira,
mik levegő után kapkodva
fájdalmukat sikoltják,
de zsibbadó baritonba
fulladnak szólamaik.
Vízvezetékbe kapaszkodnak
az élet domború karikatúrái,
a cseppek,
bennük lebontó
baktériumtelepek,
oszló malterrel összefogott
építőelemek,melyek
matematikai pontossággal
görbültek volt egymás
fodrozott gyártócímkéibe.
Elengedi majd önmagát,
s harmadnapra feltámad.
A belőle felszabaduló,
gyötört kámfor-élet is
egyszer majd csillaggá válik.