Manapság úton útfélen belebotolhatunk mindennemű problémába, ami a
párkapcsolatainkat illeti. Ha minden rendben is van, akkor magunk keresünk
valami hibát, hogy lehessen valamin kattogni, s hogy nyugodt szívvel gyűlölködhessünk
idegenek boldogságán, amikor egy csalódás után romantikázó párokat látunk a
parkban.
Miből is erednek e világrengető bajok, hibák, melyek felett nem vagyunk
hajlandóak elsiklani, mind inkább a tökéleteset keressük, üldözzük, s ennek
köszönve vetjük magunkat a boldogtalanság mélységes bugyraiba? Nem kell
túlzottan tájékozódni az embernek, hogy hasonló hisztériás hangvételű,
depresszív ömlengéseket lásson, vagy halljon, elég, ha bekapcsolja azt az átok
szülte masinát, az elektronikus világ bölcsőjét, a számítógépbe rejtett
szörnyet, melynek rettegett neve, az internet. Ha egyszer oda valaki
beszabadul, a világ minden szennyét egy helyen találja. Persze, most nem erről
lesz szó, de sok köze van az internethez is, s annak az emberekre mért végeláthatatlan
következményekkel járó hatásáról, a vulgaritástól kezdve a szexuális
túlfűtöttség, a tökéletes példaképek nyálcsorgást előhívó villogó képeiig. De
térjünk is rá a tárgyra, miről is lesz itt most szó!
Kezdeném az elején. Mindenki ismeri azt a nagyon híres internetes oldalt,
melyet többnyire kék színéről ismer mindenki, s arról, hogy ott igazán meg
lehet mondani bármit, bárkinek, bármiről. Minden egyes nap, amikor csak
rátekintek erre az oldalra, bánattól, csalódástól, vagy túlzott önerő fitogtatástól
csöpög a képernyő. Kiírják, hogy „ilyen az igazi férfi…”, meg „az igazi férfi
az, aki…”, az „igazi nő, aki…” s sorolhatnám napestig eme túltelített
illúzióktól, hiúságtól kicsorduló sorokat, mely mind azt tükrözi, hogy a mai
emberek túl sokat várnak. Maguktól is, de főleg a másiktól. Valójában ezek az
emberek nem társat keresnek maguknak, csupán meg akarnak felelni olyan egekbe
kiáltott elvárásoknak, melyet a médiának köszönhetően mindenki tökéletesnek
hisz, s csak azt tekinti elfogadhatónak, amit lát az információszűrő
berendezéseinken keresztül. Szakítás után születő bölcsességgel is ellátnak
nap, mint nap, mint például: „én már sok csalódást átvészeltem, de nem törhet
meg a legnagyobb Isten csapása sem, mert én tudok szeretni és megbocsájtok…” és
a többi, és a többi. Persze, szükséges, hogy amint padlóra kerülünk, valamiből
erőt merítsünk, s visszasegítsük magunkat a mélyből, de attól még nem kéne
elfelejtenünk, hogy emberek vagyunk, nincsenek természetfeletti erőink, s
felállni a pofára esés után szép dolog, de nem feltétlen tesz minket
különlegessé.
Összevetve a közösségi oldalakra kihírdetett nézeteinket, bölcseleteinket,
mindinkább úgy látom, az emberiség helyzete kezd a végsőkig elfajulni. A
testiség jóval kifejezettebb a párválasztásban, s egyre elhanyagoltabbak a
beszélgetések, a lelki egyensúly keresése két ember között, melynek hanyagolása
vezet legtöbbször a kapcsolatok tönkremenéséhez. Elfelejtettük, hogy egy társat
szeretni is kell, nem csak használni.
A minap rátaláltam egy fórumra, melyen sorozatosan felmerültek ugyanazok a
kérdések: Miért hagyott el? Miért csalt meg? Nos , ez elég komolyan
elgondolkodtatott, vajon mit tudnak ilyen gyakran elrontani embertársaim, hogy
sorozatosan kudarcba fulladnak kapcsolataik, s másnál keresik azt a boldogságot,
melyet állítólagos szívük választottjától nem kapnak meg. A legtöbb hiba, ahogy
olvastam, a szexuális életben történt változások, az elhidegülés, vagy
ellaposodás, mely képes véget vetni egy kapcsolatnak, akár hosszú az, akár
rövid. Egyszer, régen hallottam egy igen okos kijelentést: A szex lehet olyan
fontos, hogy ha az rossz, tönkre tegyen egy kapcsolatot, de annyira nem lehet
fontos, hogy csak azt tartsa egybe. Ez alapján végül is érthető, miért is
romlik el egy idő után minden két ember között, mindennapossá válik, unalmassá,
hogy minden nap ugyan az az ember mellett találjuk magunkat az ágyban, vagy az
együttlét nem elég változatos, illetve egyéb. Az viszont, hogy ezt a problémát
csak azzal képesek „javítani”, hogy más ágyában keresik a boldogságot, számomra
nem célravezető, sőt, inkább a feleslegesség, s a butaság netovábbja. Ilyen
esetekben feltétlenül szükséges lenne a kommunikáció a partnerek között, a
megoldás keresése, a hiba kijavítása, nem pedig a hallgatás, a nyelés, majd a
félrelépés. Az a baj, hogy ez a kommunikáció, rohanó világunkban súlyos
mértékben hiányzik az életünkből, nincs egy percünk leülni, átbeszélni az
észrevételeket, szánni egy kis időt a másikra. Könnyebb inkább átsiklani a
dolgok felett, s amikor már végképp nincs segítség, kitörni, hogy bezzeg évek
óta ez se jó, az se jó. Emellett az is „öreg hiba” (hogy éljek egy ismerősöm
kifejezésével), hogy kapcsolatainkban mélységesen önzők vagyunk. Valljuk be,
gyakran előfordulnak az ehhez hasonló viták, mint ez: „Én mit meg nem teszek
érted, te viszont a kisujjadat se mozdítod, hogy nekem jobb legyen!” Hányszor
esett már meg velünk ez a hiba? Nincs igazam? Nem fordítunk egymásra elegendő
időt, s kapcsolataink a mai napra már mindinkább a háttérbe szorítják az
együttlétek pszichikai lényegét, egymás érzéseit, s a szexualitás is kimerül
egy fajta versengésben, minek inkább az öröm okozása, s szerelmünk
kinyilvánítása lenne a lényege.
A XXI. Század teljesen kifordított magunkból, minden túl gyors, nincs
időnk, amikor lenne, akkor se szánunk időt a fontos dolgokra. Manapság már egyre
fiatalabban kezdik a nemi életet és a partnerkeresést, olyanok, akik még szinte
gyerekek. A párkapcsolattal való felvilágosítás ezzel szemben egyre csökken, s
a felelőtlen fiatalság azt sem tudja, mi is annak igazán a lényege, csak lenni
kell valakivel, mert kell, elvárja a társadalom, a környezet. A felvilágosítás
alatt nem csupán a nemi életről való felkészítésre gondolok, hanem sokkal
inkább arra, miért is keres magának valaki párt, mit is jelent szeretni
valakit, s annak a szónak, szeretlek, súlya van, mellyel dobálózni borzasztó
felelőtlenség. Elfelejtettük, mit is jelent valakit megszerezni, magunkénak
tudni, vele feküdni és kelni, megbecsülni és igazán, tiszta szívből szeretni.
Nem osztunk meg a másikkal lényeges dolgokat, melyek a fejünkben motoszkálnak,
inkább követelünk, többet és jobbat, mindent elvárunk, s nem értjük, miért is
nem találjuk meg azt, aki igazán a lelki társunk lenne. Esélyt sem adunk
egymásnak, még inkább magunknak, hogy rátaláljunk erre a bizonyos személyre,
hiszen lelkileg teljesen elzárkózunk.
Egy másik felmerülő gyakori probléma az ősi méreg, a féltékenység. Ennek
persze lehetnek erős alapjai, mindazonáltal legtöbb esetben önmagunkban
keresendő a féltékenység oka. Miért vagyunk féltékenyek? Vagy azért, mert nem
bízunk a partnerben, vagy azért, mert nem bízunk magunkban. Mi vezethet ahhoz,
hogy ne bízzunk a másikban? Ennek számtalan oka lehet, például, ha már egyszer
félrelépett, illetve titkolózik, vagy csupán olyan elszabadult az életvitele,
hogy bármikor bármi megtörténhet, cselekedetei kiszámíthatatlanok. Az, hogy
magunkban nem bízunk visszavezethető életünk bármely részére, ahol egy vagy
több személy semmibe véve érzéseinket, olyannyira a földbe tiport, hogy attól
kezdve megcsappant önbecslésünk, s nem merünk hinni abban, hogy bárki is
szeretni fog, s hű lesz hozzánk, hiszen miért is érdemelnénk meg. Alapvető
nevelési hiba, túl nagy elvárású szülők idézhetik a cseperedő gyermekben azt az
érzetet, hogy soha nem lesz jó semmire, de egy hűtlen partner, vagy erőszak is
kihozhat belőlünk hasonló önsanyargató téveszméket, hogy mi nem vagyunk elég
jók.
Hogy összegezzem gondolataimat, nagyon rossz irányba haladunk. Persze a baj
nem fenyeget mindenkit, csodaszép történeteket lehet hallani mai napig az igaz
társakról, s látni is olyan embereket, kik együtt öregszenek meg boldogságban.
Viszont a kommunikáció hiányzása az együtt eltöltött időkből, az odafigyelés és
törődés hiánya túl nagymértékben van jelen, s minden problémának, mit fent felsoroltam,
ez az igazi oka. Zárásul megosztanék az olvasóval egy rövid és szerintem
tanulságos kis anekdotát, mely jól példázza, mit is rontunk el:
„Egyszer megkérdeztek egy idős házaspárt,hogy hogyan tudtak 50 éven át
hűségesek lenni egymáshoz. Erre ők ezt felelték: Ha a mi időnkben valami
elromlott, nem eldobták,hanem megjavították.”