Vannak olyan pillanatok az életünkben, mikor képtelenség eldönteni, hogy sírjunk, vagy inkább nevessünk elkeserítő sorsunkon. Én most jutottam el arra a pontra, mikor tényleg nem tudom, mit is tehetnék. Persze, minden kilátástalan női monológ azzal kezdődik, hogy van egy fiú, aki... tetszik, bejön, nem rossz, bla-bla. Nos, nálam is hasonlóképp, bár a dolog eleve reménytelen, azért álmaimtól mégis vártam valamiféle biztatást, hátha majd a képzelet világában történhet valami, ami röpke időre, de boldoggá tesz. De figyeljél! Álmomban hatalmas reménysugárt lövellve szívembe, odajött hozzám az áhított ember, megölelt hosszan, puszit adott piruló orcámra, ámbár, mikor a puszit viszonoztam, elengedett, s távozva mosolyán keresztül ennyit mondott: Mindketten sírni fogunk!
Nos, már a saját álmaim sem adnak nékem reményt... Azt hiszem, ennyit erről a napról, s az egész meg nem történt románcról! :D Köszönöm világ! Én is szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése