(Okt. 14.)
Éjfél után a
plafon mindig a filozófia melegágyává válik abban a csöndes kis faluban,
különösen annak egy alig kivilágított, gyéren betonozott utcájának 80-as számú
házában, mikor vasárnap este, a visszatérés előtti alvás helyett csak fekszem
hanyatt, s a gondolatok bugyborékolnak a fejemben, mint a boszorkányok
bájitalai egy hatalmas fekete kondérban. Soha nem írtam még le ezen
gondolataimat, noha megejtettem már erre egy-két próbát, de valahogy mindig
félre sikerült. Vagy a megfogalmazás esett nehezemre, vagy a felidézés.
Százszor is elterveztem, hogy amint előjönnek bölcseletekkel túltelített kis
Szent-János bogaraim a fejemben, azonnal leülök ide a számítógép elé, s leírok
mindent. Akármilyen meglepő, ez az elmúlt este sem történt így. Csak feküdtem
csendben és végtelen percekig bámultam a képernyő fényében fürdő fehér plafont.
Most sem tudom igazán, hogy is kezdhetnék hozzá, mivel még sosem foglalkoztam
igazán mélyenszántóan a vallással és a hittel. Igen, legutóbb ez a téma
igyekezett kibontakozni lelki füleim hallatára. Mostanság kevés olyan ember
akad, akivel erről a témáról kultúrált körülmények között lehetne beszélgetni,
kinek mit is jelent a hit, illetve a vallás. Azon emberek, akik eddig
felvetették előttem a témát (egy, maximum két ember), javarészt csak annyit
tudtak mondani, hogy hinni Istenben teljesen ostoba dolog, mert, hát hol a
bizonyíték, hogy Ő van. Esetleg próbáltak elbizonytalanítani, hogy nézzek
körül, ez a matéria, amiben élünk, kézzel fogható, s megannyi tényeken alapuló
tudomány alátámasztja, hogy ez van és létezik, mi pedig élünk, gondolkodunk,
Isten pedig ennek a gondolkodó agynak a szüleménye, amit az emberek azért
találtak ki, évezredekkel ez előtt, hogy megmagyarázzák mindazt, amit addig
tudomány hiányában nem értettek és nem foghattak fel. Mellesleg az én nézeteim
teljes mértékben hidegen hagyták őket, mondhatni szóhoz se juthattam, csak
mondták a magukét. Egyedül szűk családi körben tudtunk pár értelmes szót
váltani ezzel kapcsolatban, s valamelyest érvényesíteni tudtam a saját véleményemet
is. Most viszont, ha már itt a billentyűzet előttem, elmondom, amit az éjszaka
alatt fejtegettem magamban. Nem csak saját gondolatokat fogok megosztani,
hiszen ezt a nézetet, amit kialakítottam, sok év és sok ember gondolata
építette fel bennem, csupán a tegnap este alatt állt össze egésszé. Elsősorban
azokhoz szólnék, akik a hitet tény hiányában nem képesek elfogadni. A hit éppen
azért hit, mert nincs semmi bizonyíték arra, amiben hiszel. Ha lenne rá
bizonyíték, az már nem hit lenne, hanem tudományos tény. Az, hogy ki milyen
okból ragaszkodik a vallásához, a hitéhez, az mindenkinek a saját magánügye, s
azt igazán megmagyarázni nem is lehet. A megrögzött szkeptikusoknak pedig nem
is érdemes elkezdeni ecsetelni, úgysem érdekli. Valójában nem is erről szólnék,
csupán kikívánkozott már belőlem, mert ha ezzel kezd valaki nyaggatni, az
nagyon frusztráló. Kezdjük is az elején.
Falun élek. Ez
sokat elárul arról, hogy a környezetemben élő emberek milyen szintű
toleranciával bírnak a másképpen gondolkodó és viselkedő egyénekkel szemben.
Nagyon alacsony. A lakosság nagy része a katolikus egyház hűséges követője. A
családom generációk óta a hagyományokhoz mélységesen ragaszkodó természetet
adja tovább, hiszen ez az elvárt viselkedés, ez a normális. Az újszülöttet
megkeresztelik, iskoláskortól hittanra járatják, a templomba járás kötelezővé
válik, majd sorban jönnek beprogramozott időszakokban az első gyónás,
elsőáldozás, bérmálkozás, melyekkel nagy haddelhadd is jár, ami mind szép is
lenne, ha nem kellene úgy érezni, hogy ezt kötelességből tesszük. Ezt a
bélyeget tették ránk, ezt kell igaznak hinni, ezt kell tovább vinni, ezt kell
tenni, különben az emberek ujjal fognak mutogatni ránk. A kellemetlenségeket
elkerülendő a gyerek inkább követi az utasításokat. Vagy ha van egy kis esze,
akkor nem törődik másokkal. Egy jó ízű beszélgetés közben épp felvetült az a
kérdés, mi tovább adjuk-e ezt a családi tradíciót. Nagy egyetértéssel mondtuk,
hogy nem. Viszont ezt nem úgy gondoljuk, hogy elzárjuk a leendő gyereket a hittől,
s mindentől, ami az Istennel kapcsolatos. Sokkal inkább úgy értendő a
döntésünk, hogy megismerkedtetjük Istennel, viszont nem adunk neki nevet,
illetve nem kényszerítjük bele a kis tudatlant egy szájtátó csordába, hogy azt
kövesse, mert a másik úton csak bűn és szenvedés várja. Inkább ismerje meg más
kultúrák miként értelmezik azt, amit a katolikusok már elénk tártak és
megtanítottak velünk, s amint meglesz a magához való esze, döntse el ő maga,
melyikben találja meg a maga igazságát, melyik vallás adja meg neki a biztonságot
és nyugalmat.
Ezzel zártuk ezt
a beszélgetést. Viszont az éjszaka kicsit tovább gondolkoztam a dolgon. A
vallást nem csak egy ránk akasztott bélyegként lehet értelmezni, az egyházat
pedig nem egy követendő nyájként. Megpróbáltam egy egészen más nézetből
szemlélni a dolgot, s igen érdekes gondolatom támadt. Nézzük a saját
anyanyelvünket. Azt is szüleink tanítják meg nekünk, hogy kommunikálni tudjunk
embertársainkkal. Ugyanígy a vallásunk is, melyet szintén a szülőktől
„kaptunk”, egy kommunikációs lehetőség az Istennel. Minden vallásnak megvan a
maga könyve és a módja, hogyan tisztelegjünk Isten előtt, miként szóljunk
hozzá. Ugyanígy a világon sok-sok nyelv is van, s minél több nyelvet ismersz,
annál könnyebben feltalálod magad a világban. A vallások terén is eképpen
kellene gondolkodnunk. Sokféleképp értelmezik és nevezik Istent, más kultúrája
van az istentiszteletnek, ugyanígy minden nyelvhez tartozik egy nép, egy
sajátos kultúra. Végül is, arra jutottam, hogy mégis csak tovább fogom vinni a
katolikus tradíciókat, mint ahogy az anyanyelvemet is tovább fogom adni, s ezt
az értelmezést is ugyanígy megtanítom az utókornak, hogy ez csupán a mi hitünk
anyanyelve és sajátos kultúrája, de ez ne legyen akadály abban, hogy a többit
is megismerjék. Minden vallásnak ugyan az a lényege, s ugyan az az Isten is,
csak más a neve.
Hogy miért
hiszek? Az élet tele van rejtelmekkel, buktatókkal, s olykor elég keserű, de a
hit az, ami nekem segít felkelni a padlóról és menni tovább. Van, aki a sorsban
hisz, van, aki önmagában, de kell mindenképp egy erőt adó lelki kép, ami segít
abban, hogy ne adjuk fel.
