Ültem a bárban, ahova egy barátnőm elrángatott valami pasi
miatt. Nagy lehet köztük a vibrálás, ha képes volt a világ másik végéről
elrángatni ide, hogy végre találkozzanak. Na jó, túlzok, csak a város másik
végéről jöttünk, de hadd mondjam ki, ami kikívánkozik: Miért is nem a fickó
jött el hozzánk? Megváltozott ez a világ… Persze most ott turbékolnak, engem
meg itt hagytak ezzel a kifejezetten „nemzeti öntudatú” illetővel, aki mellesleg
a barátnőm kiszemeltjének legjobb barátja, s mondanom sem kell, végtelenül
unalmas. Csak ül ott mellettem, issza a sörét, meg nyomja azt az átkozott
telefonját már vagy fél órája. Nézek ki a fejemből, egy korty Jäger, egy korty
Cola. Cukorbeteg leszek, előbb-utóbb… Egyszer csak, mikor befejeztem egy hosszú
ásítást, azt véltem észrevenni, hogy „jobb oldalt” engem néz a fickó.
Rákérdeztem hát:
-Mit nézel?
Tudom, hogy bunkóság volt, de nem igazán volt jó kedvem.
-Csak téged- mondta barátságosan. Kicsit sem láttam
megsértődni.
-Minek?
-Próbállak elhelyezni a világ valamely pontjára, de nem
tudok rajtad eligazodni.
-Ezt nem értem, bocs.
-Mármint arra próbálok rájönni, milyen stílust képviselsz?
-Semmilyet- vágtam rá, gondolkodás nélkül. Miféle kérdés ez
már, ugyan?
-Ugyan már, mindenki követ valamit, vagy valakit, egy jól
kitaposott utat…
Mintha kötelező lenne birka módjára követni egy
megveszekedett nyájat… Hát mi vagyok én? Úgy tudom az ember stílus és „valahova
tartozás” nélkül is tud levegőt szívni a tüdejébe, meg tud kenni egy szelet
száraz kenyeret zsírral, meg meg tudja azt szórni paprikával, s azt imígyen el
is tudja fogyasztani, emésztő nedveivel fel tudja azt dolgozni, a vér is
folydogál az ereiben, szóval egyszerűen kifejezve: NEM DÖGLÖK BELE, NA!
-Úgy tűnik, én vagyok akkor az a konok kivétel!
Nézett rám értetlenül, s egyből nekikezdett találgatni.
-Hipster vagy netán?- kérdezte. Hát ez elég gagyi…- Mert hát
az manapság a legdivatosabb.
-Dehogy is! Látsz rajtam ’70es,’80as divatú öltözéket, szemüveggel,
meg Nikonnal?
-Hát, nem…
-Na látod! Nem vagyok az.
-Akkor emo?
Cöhh, ez egyre siralmasabbnak ígérkezett, úgy éreztem, hogy
inkább felkelek és pókerarccal, szó nélkül kisétálok az univerzumból. A pofám
leszakad, már megbocsásson a világ!
- Bocs, de nem követem a divatot, s egy stílust sem, mint
ahogy azt már mondtam.
-Dehogy is nem! A sötét ruháidból ítélve… talán goth?
-Nem talált.
-Ö, megkockáztatom… sátánista?
Ekkor jött elő első komolyabb reakcióm a beszélgetésünkre.
Hatalmasra nyílt szemekkel néztem rá, ő pedig iszonyatosan megijedni látszott.
-Te nem vagy ép- mondtam.-Miből gondoltad ezt, te
szerencsétlen? Csak annyiból, hogy fekete ruhában vagyok?
-Hát, meg piercinged is van, meg egy rakás fülbevalód, meg
eszembe jutott, hogy barátnőd említette, milyen zenét hallgatsz…
-Ezt nem gondoltad komolyan… Mondd, hogy nem, akkor legalább
csak feleannyira nézlek hülyének!
-De hát miért?- értetlenkedett ez a nyomorult.
-Na figyelj most rám, de jól koncentrálj minden mimikai
megrándulásomra és minden betűre, amit kiejtek a számon! Az egy dolog, hogy
szeretem a feketét, sokan mások is szeretik, egyrészt, mert divat, másrészt
mert lázadó, mindenhez megy és jól is áll az embereken. Rohadtul nem jelenti
azt, hogy valaki sátánista! Ennyi erővel egy temetésen mindenkit meg lehetne
ezzel bélyegezni, még a papot is, pedig az már igazán tér-idő kontinuumot
rengető paradoxon lenne. Egyébként katolikus keresztény vagyok, ha tudni
akarod, ÉS elég mélyen vallásos. A zenei ízlésemről pedig két szám alapján nem
tehetsz végleges megállapítást! Honnan a fenéből tudod, hogy nem hallgatok-e
mást is ez mellett?
-De hát rocker vagy, nem?
-Nem.
-Hogy-hogy? Mindig metalt hallgatsz, mondta a barátnőd!
-Nem mindig. Hallgatok én az mellett pop zenét is, mondjuk
abból többnyire a divatosat, ska-t, reggae-t, esetenként punkot, ilyeneket is,
mint Quimby, Magna, Kispál, sőt, előfordul, hogy Skrillexet is hallgatok. De ez
mind nagyon hangulatfüggő. Ja meg persze, ha nagyon rám jön, népzenét is
hallgatok, szerb számokat, van, hogy komolyzenére fáj a fogam…
-Komolyzenére?
Úgy nézett rám, mintha most ettem volna meg egy kiló szart.
Mintha ez lenne a legócskább dolog a világon, hogy valaki leül és elengedi
magát Vivaldi Négy évszakára, vagy bármi más… Azért fáj kicsit, hogy percről
percre jobban csalódok a világban.
-Szóval, nem vagy se rocker, se diszkós, se semmi?
-Nem.
-Akkor… mi vagy?
-Sári vagyok és ember. Nem mellesleg lány.
-Ahhoz képest elég fura.
-Szokták mondani, igen.
Fél percig csendben nézett rám, megitta az utolsó kortyokat,
majd homlokráncolva nézte az alátétet a poharán keresztül. Gondolom egy perc
néma csönddel gyászolta az elveszett lelkem, mely stílus hiányában egyedül
bolyong valahol a szürke betonhegyek szakadatlanul klikkesedett világában.
-És nem érzed magad magányosnak?
-Már miért érezném?
-Mert ez olyan, mintha senkihez sem tartoznál. Nem gondolod?
-Így is lehet ezt értelmezni, de én ezt úgy fogom fel, hogy
így mindenkihez tartozom, s mindenki hozzám. Csak azért pedig nem állok be a
sorba, mert a világ elvárja, megköveteli, hogy mindenáron tartozzak valahova!
Főleg nem olyanok közé, akiknek az égadta világon fogalmuk nincs arról, mit
követnek! Itt vagy te, aki felvetted ezt a „Vesszen Trianon”-os pólót, de
tudsz-e valamit a történelemről? Vagy csak azt, hogy egy ország, amiben
történetesen élsz, szét lett anno osztva?
Ekkor elkezdett egy hablatyot, hogy igenis bejárt a
történelem órákra, meg hogy mennyire fájdalom, meg „nagymagyarság”, meg nemzeti
összetartás… de ennyit feleltem rá:
-Ennek az országnak soha nem lesz addig jövője, míg a
polgárai mind egy szálig túl nem teszik magukat a múlton. Nekem bár is ez a
véleményem. Nem kell a hibást keresni, nem kell siránkozni! Ami volt, elmúlt!
Előre kell nézni, felállni és menni tovább! Te meg, ha ennyire halvány dunsztod
nincs erről az egészről, akkor inkább vedd le ezt a szart magadról! Én nem
vagyok otthon a történelemben, nem is igazán foglalkoztat, s ezért inkább nem
is okoskodom róla, neked is ezt ajánlom!
Nézett rám, teljesen elámulva, de nem sértődötten. Úgy, mint
aki megtalálta a helyes utat, amit mindig is keresett. Jó érzés volt ezt látni
rajta. Odahívta a pincért, kért két sört, s az egyiket nekem adta. Fizetett,
majd felhúzta a pulóverén a cipzárt, majd így szólt:
-Akkor kezdjük elölről: Szia Béla vagyok, megiszunk egy
sört?
