Költöztem

Sátoraljaújhely

Ez most olyasmi, mint eddig, csak más tálalással. Kicsit több lett bennem a frusztráció mostanság, úgyhogy lehet kicsit hangosabbra sikeredik, de ez nem az én érdemem. Olvassátok egészséggel, puszipacsi

Újratervezés (mert az előző évet nagyon elkúrtuk...)

Kitaláltam, hogy lesz. Először is le kell végre tennem ezt az utolsó vizsgát, ha beledöglök is. Aztán hazajövök, nyugodalom lesz, felveszem az új kurzusokat, beadom a szoctámra a pályázatot, hátradőlök és tervezem a következő lépéseket. A fejemben már megvannak, bár azért a precízebb részleteket ki kell majd később dolgozni bővebben, de majd csak, ha eljött az ideje. A következő lépés a hozzászokás a koránkeléshez. Ezentúl nyolcra lesznek óráim, viszlát hosszú alvás! Amellett visszatérek a tánchoz. Majdnem teljes két hónapja hanyagolom a vizsgáim miatt. Érzem a zsigereimben a hiányát. Amint rendeződni látszék az időjárás, remélhetőleg eljutok úszni is végre. Ebben a téli hol minusz, hol plusz 10-15 fokokban nem igazán mertem megkockáztatni a kizárólag sátorral borított medencében való lubickolást. Ideje a koszton is változtatni. Bár azt már fél éve igyekszem megválogatni, zöldekkel és gyümölcsökkel bővíteni, szénhidrátilag minimalizálni, de a koleszos élet és a pénzügyek nem mindig engedik meg a változatos étrendet, s a vajas pirítós, szalámis-sajtos-tészta olcsó ára és gyors elkészülése végett igen sűrűn kerül mai napig is a repertoárba. De amennyire lehet, igyekszem ezt a hibát helyrepofozni. Vitamin- és vashiányos állapotomon szintén szeretnék valamelyest javítani. A masszázsbizniszt is igyekszem fejleszteni. Van tervben pár új dolog,amit be szeretnék vezetni a kínálatomba, s esetleg a gyógytornát illetőleg is kezdeni valamit a tudásommal, ha mást nem, legalább tanácsadásképp. Végül is, mi baj lehet? Aztán elolvasnám végre azt a könyvet, mellyel elvileg le tudom tenni a cigit. Már csak kíváncsiságból is. E mellett végtelen mennyiségű más jellegű könyveket is el szeretnék fogyasztani, amint lehetséges és ha nem akadályoz a tanulmányaim teljesítésében. Oda kell most már figyelnem. Nem esküszöm, hogy be fogok járni minden órára, mert ismerem magam, de jó volna legalább az órai jegyzeteket mielőbb beszerezni, s legalább átolvasni, hogy képben legyek, miről is van szó a félévben. Jártam már meg eleget. Egyébként várom a februárt. Onnantól kezdve már talán rendben lesz minden. Eljön a béke ideje. Szerelmileg meg... már mondtam, kiégtem, feladtam, kiábrándultam. Nincsazazisten! Hagyjálbékén! Nem! KUSS! Előbb leszek FIDESZ tag, debizúristen! Nincs kedvem újabb süketnémákat gyártani! Plusz a fent felsoroltak még csak a rövid távú tervek, a hosszúak pedig már államvizsgáról, pesti mesterképzésről, diákmunkáról, nyelvvizsgáról szólnak, melyek rengeteg tanulással, izzadságszaggal, gyomorfekéllyel, xanax-szal és szociális lederiváltsággal járnak (egyébként nem tudom, miért ezt a szót használtam jelzőként), úgyhogy még max egy-másfél év, míg látható és elérhető leszek. Viszont ilyen rövid időre meg minek raboljam bárki idejét? Mert utána már valószínűleg időm és jelenlétem hiányában nem lesznek barátaim se. Csak egy macskám. Talán. Aki remélhetőleg túlél. Nem úgy, mint a kaktuszom. Aki kiszáradt. Egy kaktusz! Na ez most épp lényegtelen. Oda akarta kilyukadni, hogy sok dolog van most szem előtt, sok minden van a hátam mögött, s úgy érzem, most nem felejteni akarok, hanem elengedni a múltat. Belenyugodni, lezárni. Nem bánni és nem szégyellni, csak egyszerűen, csendben menni tovább. Belefáradtam, hogy másokra várok, változásra, változtatásra, egy magyarázatra, egy szidásra, vagy szimplán egy "nem"-re. Elég volt!

Átalakítottam egy cuki kis képregényt, hogy motiváljam magam, íme ez lenne az:

Hátha esetleg másnak is segít. Tudom, hogy borzasztó egy közhely ez az "El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd! hesteg (#) végtelenülböcsvagyokóje", de igazából most értettem meg igazán, mit is jelent a múlt elengedése. Nem akkor engedted el, ha már nem gondolsz vissza többé, hanem, ha eszedbe is jut, érzed, hogy már nem számít. Akárhogy is alakult, mára már lényegtelen.

Fogalmam sincs, hogyan zárjam le ezt az egész agymenést, tudom, hogy frappánsnak és optimistának kellene lennie, de mindenki tudja, hogy átkozott egy pesszimista vagyok. Csípje meg a kakas, de így van. Nem tudom, mennyi lelki erőm lesz ezeket a terveket megvalósítani, s nem tudnám megjósolni, pontosan melyik kettő közt lesz az első idegösszeomlásom, s azt hány fogja még követni életem során, de egy biztos: ha mindennel végeztem, elmegyek. Nem tudom hova, hogyan, de elmegyek! Szerencse, hogy az elmúlt években elég erősen visszafejlődött bennem a kötődés. 

°

°

°

°

S Klotild kinyitotta a kilencedik kaput.

Kérdőjel

"Én már tudom, hogy semmit nem tudok!" mondják az okosok és bölcsek, igaz-e?

Ez a kusza viselkedési rendszer, ami mindenkiben másképp működik, kissé összezavar. Rengeteg kérdés felmerült az elmúlt években bennem, de legtöbbször az, hogy "Neked meg mi bajod van??" Ámbár erre a kérdésre azóta sem kaptam választ egyetlen esetben sem.
Felmerült bennem esetleg az a lehetőség is, hogy velem nincs rendben valami, hogy a felfogásom lassú, fejletlen, ezért nem vagyok képes értelmezni mások viselkedését és reakcióit.
Aztán felmerült az is, hogy esetleg én nyilváníthatok ki olyan indokolatlan reakciókat, amikkel kiváltom az emberekből a számomra furcsa viselkedést, csak ebben az esetben az a szomorú, hogy nem tudok róla, mit csinálok rosszul... az emberek meg nem beszélnek. Itt van a legnagyobb hiba: nem beszélnek!
Nem győzöm eleget ismételgetni, hogy nem értek az ilyen nonverbális, metakomunikatív jelekhez, mindent csak akkor vagyok képes felfogni száz százalékig, ha szó szerint a szájamba rágják. Szociálisan kétbalkezes vagyok, s eddigi tapasztalataim se emeltek olyan szintre, hogy észrevegyem, hogy valaki természetétől fogva kedves-e velem, vagy csak jópofizni akar, hogy azért szivat-e valaki, mert ilyen humorherold, vagy tényleg nem bírja a képem. Nem látok át az arcokon, nem ismerem fel a velem tárgyaló ember érzéseit, szándékát, gondolatait, kivéve, ha már hosszú évek óta ismerem... de néha még akkor sem. Ilyenkor jut eszembe az a történet, amikor két hozzám szinte legközelebb álló embereknél nem vettem észre, hogy vonzódnak egymáshoz, s nem hiába tűnnek fel oly sokat együtt. Abban a tudatban éltem, hogy csak simán jó barátok. Mindenkinek, még kedvesédesanyámnak is feltűnt, de nekem nem. Mondhatjuk ezt annak is, hogy látszik, mennyit törődök az embertársaimmal, de őszintén, én tényleg ennyire nem veszem az adást! Nem figyelem az emberek tekintetét, apró mozzanatait, véletlenül elejtett szavakat, egyszerűen, mert nem jut el a tudatomig, hogy ezeknek jelentése/jelentősége van.

Azt meg aztán főleg nem tudom hova tenni, ha valaki egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a viselkedését velem szemben. Feltűnik, annyi szent, de hogy mi lehet a háttérben...
Nem vagyok gondolatolvasó! Ahogy anyám mondta régen: "Azért van a szád, hogy beszélj vele!"

Mindenki harapófogóra szorul, mintha csak a fogászhoz kellene menni. Nem tudom eldönteni, tőlem félnek-e, vagy csak attól, hogy beszélni kell a problémáról. Tény, hogy őszinte és időnként kegyetlenül paraszt vagyok, de ím egyenlőség lévén teljes nyugalomban arcul lehet ütni, ha hülye voltam!

Most pedig ugye felmerül a kérdés, hogy én vajon miért nem vagyok képes kinyitni a szám, ha látom a bajt, miért várok a másikra, hogy ő jöjjön oda beszélgetni. Nos, elsősorban azért, mert másnak van baja velem. Szerintem ez már elég erős ok rá. Másfelől meg azért, mert már törődtem eleget baráti és nem baráti kapcsolataimmal azért, mert úgy éreztem, fontosak nekem annyira, hogy meg akarjam oldani. Ha viszont visszafelé ez nem működik, az azt jelenti, én nem vagyok ilyen fontos. És ha nem, akkor kár érte erőlködni. Ennyi!

Eljött annak az ideje, amikor Jeboteblog úgy dönt, hogy nem törődik vele. Ha nem érek annyit, hát akkor te se nekem!

Nem akarok beszélni róla

Fehérneműben csoszog a folyosón
az az ábránd,ami már nem te vagy.
Elnyűttem az ágyat,
forró dróton zizeg a telefon,
keservesen kattog az idő a falon.
Beintegetett a hideg az ablakon,
párnámra lefeküdt a sóhajom.
Tovább álmodnám, de nem tudom.
Felteszem forrni a vizemet,
szögre akasztom a szívemet.
Nyugdíjat nem kap, csak emlékeket.
Akinek hat alma sok...
az inkább fogja be a száját!

Jogomban áll hallgatni és élek is vele.
Sokan mások is megtehetnék!
Feltétlenül feltéptem a tapétát,
aláfirkáltam, hogy utálok mindenkit.
De vajon ki is lakik itt?
Úgy érzem már nem számít!
S mosollyal szúrom át a bordáit!