Hamis képek

Látszólag mindenhol történik valami.
Olyan rohadt fontos
most minden pillanat,
fejem kócos, arcom sápadt...
és tele pattanással, már megint.
Látszólag leblokkolt mindent a december.
Papírok felett hull a verejték,
lelked legbelül már hulla,
s a biztosítékot megint kiverték.
Valaki kiabál.
Látszólag pattanásig feszül minden húr,
lábdobogás hangos zaja
végtelenül zsibog a fejemben.
Magához szorít a szoba négy fala.
Egyet simít, majd ellök.
Egy kedves szó, s fél óra kínos csend.
Látszólag ez normális.
De, mit látsz, minden hamis.
Nincs itt senki, csak furcsa hangokat hallok.
Nincs zaj, nincs sikoly...
Elragadt egy hullám,
mit nem kellett volna követni.
Ahogy mondani szoktam:
Oda se neki!
Inkább ne is váljon el végül semmi!
Hamis képek ezek,
tudom jól magamtól is.
Mindenki hazudik!

(Pedig nincs is itt senki)

(mintha dógoznák) Üljél le, kérlek....

...és most ne gondolkozz!
Ne nézz rám, csukd be a szemeid!
Dőlj hátra, élvezd a zenét!
Élvezd a csend zenéjét!
Sípol a szél a rosszul szigetelt ablakokon át.
Ujjammal követem szíved dobolását.
Fordulj meg, végy nagy levegőt!
Fújd ki, lassan, olyan hosszan,
mintha sose fogyna ki a tüdőd!
Feküdj kényelmesen a hasadon,
lazítsd el minden porcikád!
Járjon át a füstölő bódító illata,
s a szoba ölelő melegsége!
Szívd be mélyen a levegőt,
s amint hozzád érek,
fújd ki hirtelen!
Lágyan fut kezem hátadon,
ereszd el izmaid nyakon, s válladon!
Könnyedén lebbenek majd
fogásból-fogásba,
simító érintésből fojtogatásba.
Engedd el szárnyalni
gondolatid százát,
mint ki aludná örökké az igazak álmát.

Érted? Én sem

-Érzed a változás szelét?-
-Nem én voltam!! Biztos a kutya!-
-Nem úgy értem, te szerencsétlen! Hanem, valahogy most minden más.-
-Mi más? A veréb már nem madár?-
-Nem. A veréb egy neurális összeköttetést megszakító neurotranszmittergátló. Elképzelhető vajon, hogy semminek nincs már értelme és épp ezáltal nyer értelmet? Miután már semmit nem lehet komolyan venni, csupán a hit maradt, végül is, azt hiszek, amit csak akarok. A lényeg, hogy a hitem maradjon erős, nem? Mondjuk, ha kivájom a szemem, akkor megsüketülök, ha pedig levágatom a hajam, nem fogom érezni az ízeket. Az aszfaltból kipárolog a fehér szín eső után, azért olyan szürke és fakó.-
-...ez teljesen normális...-
-De gondolj bele! Nincsenek korlátai a mentális diszfunkciós képzeteimnek! Az vagyok, aki lenni akarok, azzá válok, akit sose ismertem, majd olyat teszek, amiről sose álmodtam! Csak mert miért ne.-
-És gondolod ez egészséges? Vagy ha számodra igen, de a környezetedre nézve?-
-Szerinted törődök ezzel a fikarcnyit is?-
-Nem hiszem.-
-Na, látod! Ami bennem zajlik, az nem normális, s ha engem ez a nemnormalitás tesz boldoggá, akkor mit törődjek azzal, mit gondolnak mások? Én csupán felkelek reggelenként és röhögök egyet a saját fingásomon, aztán ablakot nyitok, hogy mások is élvezhessék alkotásom nevetséges hömpölygését az éterben. Széjjelborzolom a kócos tollaimat, egy szemdörgöléssel összekenem a tegnapi sminket, majd belemosolygok a párna alkotta ráncaimba. Tudod, miért? Mert ez az élet! Tökéletlenségek tökéletessége! Gubancos párhuzamok, szögletes kerekerdők, sápadt vérbőségek és ezt teljesen ésszerű tényekre alapozom... mert az én eszem így működik. Szabálytalan, rendetlen harmóniában. Ezért nem érzem a világ végén magam, ha elkések, ha elbukok egy vizsgán, ha elveszítek valami fontosat, mert bennem ez másként zajlik le. Az emberek mindig kritikusak velem, amiért nem az anyagiak és a kötelezettségek állnak első helyen a figyelmem előtt, hanem az olyan momentumok, amikért másnap mindig leszidás volt a jutalmam. Amiért az utolsó pillanatig képes vagyok változtatni a terveimen, gondolataimon, döntéseimen, és amiért mai napig nem is tudom pontosan, mi lesz velem tíz év múlva. Vannak elképzeléseim, de a világban annyi minden változik napról napra, hogy sose tudhatod, mi lesz holnap. Mindenki egy jobb világot szeretne, tele virág és seggszagú hippikkel, marihuánafüstfelhőkkel az égen, és ami leginkább bosszant az az egyenlőtlen egyenlőség, és hogy mindenki többet akar, mint ami a szomszédnak van. Mindenki jobb és több akar lenni, valaki, aki letett valamit az asztalra, amit aztán senki nem becsül meg soha. Engem ezek a dolgok teljesen hidegen hagynak! Ha találkoznék egy kívánságteljesítő aranyhallal, akkor sem azt kívánnám, hogy legyen végtelen millió pénzem, házam, biztos anyagi hátterem, hanem megkérdezném, hogy ő nem-E véletlen egy bábelhal, s ezzel odakívánnám magamnak a Doktort, hogy elvigyen felfedezni az univerzumot. Így is azt látom, amit más nem, érzem a szél suttogását, a napsugarakat, a folyók ősi történeteit, a madarak kitartó vándorlásának értékes pillanatait. Látom a nevetéseket idegen embereken, hallom a sóhajokat, amit más nem hall meg. Látom a gyűlöletet, melyet fapofa mögé rejtenek, ha egy csöves felszáll a villamosra, s hallom a gúnyolódást, ha valaki az előző est nyomaival tántorog az utcán. Az apró remény cseppjeit, amiket az utcán csendben sétálva láthatsz. Mint amikor találtam egy telefont egy fesztiválon és elvittem az információsokhoz, hogy keressék meg a gazdáját. Lehetett volna egy drága telefonom, de tudtam, hogy az valakinek kelleni fog még. Nem azért, mert drága, hanem mert a telefonkönyv első száma Aa Szerelmem volt, a másik pedig A Legfontosabb édesanya.-
-Na persze...-
-Jól van, túlzok, de számomra akkor is ez a fontos és így a helyes. Egy talált pénztárcában sem a bankót keresem, hanem az igazolványt. Kövezzenek meg nyugodt lélekkel, de én így működök! Fáj nektek, hogy nem vagyok olyan megjátszós, mint ti? Fáj nektek, hogy másképp látom a világot? Hogy nem arra vágyom, hogy mások elismerjenek? Hogy nem akarok a figyelem középpontjába kerülni? Hogy nem szeretem magam produkálni? Mit törődtök velem? Én sem törődöm veletek! Éljetek abban a mocsokban, amit a disznók ürítettek a vályúba, higgyetek el mindent, és mondjátok, hogy Istenhívőnek lenni képmutatás! Én saját magam számára alkottam egy olyan felfogást, ami nekem megfelel és békében elvagyok saját magammal. A sötétet és a csendet preferálom, ha egymagam vagyok egy szobában, ha egész nap senkihez nem szólok, és néha nincs kedvem megosztani az érzéseimet másokkal. Most per pillanat úgy érzem, nincsenek is érzéseim. Ne is kérdezzétek meg tőlem többet, hogy van-é már valakim, mert nincs. Nem is vágyom rá! A szerelem még nekem se kötelező. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. -
-Na de, hogy jutottunk el idáig? Elindultunk egy szálon és teljesen összezavartad az egészet, már megint másról beszélsz, mint két perccel ez előtt!!-
-Mert nálam nincs rendszer, ez benne a lényeg! Nehéz ezt követni, ezért nem beszélek én túl sokat. Inkább írok. Abból talán ki lehet szemezgetni egy-két gondolatot, ami értelmes és mégis én vagyok. A fejem egy összefirkált határidőnapló, amit nem lehet követni és semmire nem emlékeztet időben. Nem haszontalan, de mégsem valami hasznos. Nehéz ugyan követni és értelmezni, de nem lehetetlen. Csak szükséges hozzá egy kis idő és elegendő kreativitás.-
-Hmm, kreativitás alatt azt érted, hogy legyen az embernek elborulva az agya?-
-Nem hátrány! Mert normális dolog-e, hogy vidám dolognak tartom a válást? Mert azt látom benne, hogy két ember maga mögött tudta hagyni a múltat, s nem kárhoztatták egymást egy örökkön tartó nyomorúságba, amiben kénytelenek elviselni egymást, pedig már ismerik is a másik szeretőjét. Nem tartom magam senkitől többnek, jobbnak, csak megpróbálom másként értelmezni a körülöttem zajló eseményeket. Nem hiszek el mindenkinek bármit naiv fejjel, de nem is a hazug tömeggyilkost keresem minden mosoly mögött.
Nem vagyok se több, se kevesebb.
Csak más...

A mesének vége

Jó dolog abban a hitben élni, hogy mindennek értelme és célja van ezen a világon. Még annak is, ami úgy üt pofán, hogy meg se tudsz szólalni. Egyszer majd hasznát veszem annak, amit tőled tanultam...

Felkelt a napja a feledésnek.
Elkárhozott a csillogó szempár egy perc alatt.
Sötét lett benne a régi szellemek
fenséges képe.
Számít-e bármit is, ha gyűlölsz,
de csendre inted a szádat?
Számít-e bármi egyáltalán?
Számítottam-e valaha is....(?)
Mit ér majd az élet,
ha a sír fölött majd nem sír senki?
Én akkor már messze leszek.
Talán magam, talán nem.

A múltnak itt ezennel vége.
Talán én voltam az egyetlen,
aki még várt valamit.
Nem kellett volna bolondnak lenni.
Ezt a dobozt végre el kell tenni
félre, vagy fel a padlásra.
Senki többé ne lássa.
A mesének vége.

Menni, vagy nem menni

Kirázom a paplanból a tegnap estét.
Simuló dallamokat,
a karmok mély nyomait.
Kiszellőztetem az érzéseket az ablakon.
Lehűlt az idő.
Hívogatón cseng az otthon emléke,
de mégis maradok.
Elengedem a honvágyat sétálni,
egy holtág mentén talán megnyugszik.
Ahogy kinézek,
az a tükrök tragédiája,
a lélek komikus 'arc'-poétikája.
S kísért még egy rég elfeledett árnyék,
ki velem alszik éjszaka,
mikor egyedül a paplan ölel át.
Most is csendben tanakodom,
mi legyen ez után.
A felhők is már csak távol fehérek.

(báno)Misén

Hologram vagy.

Forrásra talált egy mag gyökere.
Nyakamon az erek lüktetve
köpködik az életem vizét,
öntözik a mag gyökerét.

Gondolatbuborékozik az agyvizem.
Kész neuron-orgia .. mi félpercenként lefagy,
Egy hologram vagy.
Szótlan, mégis zavart keltesz a rendszerben.


Nem bánok meg soha semmit.
Legyen úgy, ahogy lennie kell.


Lesz majd egyszer... /Konyha/

Rózsa

(Lehet, fél óra múlva már manókat is fogok látni)


Van egy rózsám.
Vörös, sötét, mint a friss hullák
patakzó vére az aszfalton.
Az illata simogat, mint
a tüzes alkohol egy hideg téli éjszakán.
Mégis elfeledkeztem róla.
Nem hoztam magammal, de látom,
hogy ott van az asztal mellett.
Nem a kis bögrében gubbaszt egyedül,
kinőtt a földből, egy repedésből.
(egy panelban a negyediken?)
Nyúlok felé, s karcolja kezem
tüskés szára.
Vérem hull a rózsafára.
Behorpadt felszínnel tükrözi a fényt a Hold,
alatta papírok felett görnyedő kacajok
hallatszanak.
S én csak itt ülök...
agyam maszturbál az információk
izgató sokaságára,
melyet a testem inkább úgy érez,
mint ha szurokba ragadva kapálózna.
Visszatekintek a hallucinációmra.
Vérvörös... tüskéje éles, mint a penge,
s mérget hord magán,
mely csak akkor öl meg,
ha többé nem jutsz hozzá.

Something, something, something... love

Minden meggyújtott cigaretta tud valamit.
Válaszokat. Oly kérdésekre, mint hogy
miért a kifújt füstfelhők takarják csak
azt a két elernyedt húsdarabot az ágyon.
Fullasztó melegben, ömlő verejtékben
minden sóhaj elmond egy regényt.
Újra és újra elmeséli,
hogy lett sötétből fény,
a rozsdából erős páncél,
a furcsából normális,
a rágalmakból vicc,
kínból fétis,
a fájdalomból orgazmus,
s a nappalok a boldogságtól egyre hosszabbak...
nem a Naptól.
A Nap már másodlagos csillag az életben.
Mert éjjel történtek világmegváltó dolgok!
Mikor senki nem számít rá...
senki nem számít Ránk...
senki nem számít... Nekünk...
Akkor szembejött az alkoholmámor,
egyfajta részeg Ámor,
ki százalékban méri a szeretetet.
Mikor ellepi szemed a homály,
hisz nem az számít, amit látsz.
Ha csókolsz, úgyis becsukod szemedet.
Aztán azon kapod magad,
hogy nevetve sétálsz az utcán hétfőn kora reggel,
s mindenki bolondnak néz.
De miért is tagadnám az igazságot?
Bolond az, ki megtalálja más szemében a világot.

Mi vagyok én?

Markomból kiesnek a homokszemek, ne fojtson már a kín, hogy veled legyek! Minek is lennék? Hisz más az,mit te kérsz. Mit is hittem... Nekem nem is ígérsz. Máshol jársz, nem engem látsz. Engem láttál-e egyáltalán, mikor ölelkezve köszöntött a reggel? Vagy akkor voltál legtávolabb, mikor legközelebb voltam hozzád? Velem voltál? Vagy elképzelted, mi lenne ha...? Csendben köszöntöm az éjjelt, azon a hangon,mit egyszer már mindenki szégyellt. Álmos vagyok, de nem alszom, míg nem ordítok. Mondd el szépen... igaz az, mit soha nem ígértél? Vagy csupán a képzelet, mi elkap engem, ha részeg vagyok? Falazok. Emelem a gátat magam körül, hogy óvjon meg tőled. Óvjon meg a soha ki nem mondott ábrándokból született vágyaktól. Azoktól, akiktől vártam valamit. Akiknek szavak nélkül hittem. De azt hiszem, ma rájöttem... Én vagyok a szín a közlekedési táblán, Én vagyok a háttér egy film plakátján. Én vagyok az ér egy virág levelén, s Én vagyok a por a polc tetején. Napfényben az árnyékod Én vagyok, Én, mint teliholdkor a csillagok, mint szivárvány mellett az esőcseppek, mint a tömegek,kik a király után mentek. Én vagyok a hamu a tűz alatt, Én vagyok az utolsó utáni falat. Én vagyok a díszítés alatt a piskóta, mutatós zászlók fakó fehér rúdja. Hegyi beszédnél Én vagyok a háttérzaj, Én vagyok minden jóban a baj, menyasszonyi ruhán az egyik csipke, benne vagyok a képben, de rám igazán senki nem nézne. Én vagyok a sör, ha nincs pénz vodkára, Én vagyok a bulímiások hányása, Én vagyok az ölelés, ha felsül a párod szex közben, Én vagyok a tészta valamivel,ha nincs más a hűtőben. Én vagyok a tejpor, ha elfogyott a tej a kávéba, Én vagyok a harmadik vizsga, Én vagyok az újratervezés... Ez a vers vége is Én vagyok. Beszéd helyett ezt adom. Mert ez jár! Egy b-terv... vigaszdíj... Ez van és szeresd ezt, mert nincs más válasz! Vagy Én, vagy a semmi! Választottad volna azt a büdös ótvaros rohadt nagy teveszarnyi semmit! Most én se lennék tükör alatt önmagam reciproka... Ahogy egyszer te is mondtad...