Kirázom a paplanból a tegnap estét.
Simuló dallamokat,
a karmok mély nyomait.
Kiszellőztetem az érzéseket az ablakon.
Lehűlt az idő.
Hívogatón cseng az otthon emléke,
de mégis maradok.
Elengedem a honvágyat sétálni,
egy holtág mentén talán megnyugszik.
Ahogy kinézek,
az a tükrök tragédiája,
a lélek komikus 'arc'-poétikája.
S kísért még egy rég elfeledett árnyék,
ki velem alszik éjszaka,
mikor egyedül a paplan ölel át.
Most is csendben tanakodom,
mi legyen ez után.
A felhők is már csak távol fehérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése