Költöztem

Sátoraljaújhely

Ez most olyasmi, mint eddig, csak más tálalással. Kicsit több lett bennem a frusztráció mostanság, úgyhogy lehet kicsit hangosabbra sikeredik, de ez nem az én érdemem. Olvassátok egészséggel, puszipacsi

Újratervezés (mert az előző évet nagyon elkúrtuk...)

Kitaláltam, hogy lesz. Először is le kell végre tennem ezt az utolsó vizsgát, ha beledöglök is. Aztán hazajövök, nyugodalom lesz, felveszem az új kurzusokat, beadom a szoctámra a pályázatot, hátradőlök és tervezem a következő lépéseket. A fejemben már megvannak, bár azért a precízebb részleteket ki kell majd később dolgozni bővebben, de majd csak, ha eljött az ideje. A következő lépés a hozzászokás a koránkeléshez. Ezentúl nyolcra lesznek óráim, viszlát hosszú alvás! Amellett visszatérek a tánchoz. Majdnem teljes két hónapja hanyagolom a vizsgáim miatt. Érzem a zsigereimben a hiányát. Amint rendeződni látszék az időjárás, remélhetőleg eljutok úszni is végre. Ebben a téli hol minusz, hol plusz 10-15 fokokban nem igazán mertem megkockáztatni a kizárólag sátorral borított medencében való lubickolást. Ideje a koszton is változtatni. Bár azt már fél éve igyekszem megválogatni, zöldekkel és gyümölcsökkel bővíteni, szénhidrátilag minimalizálni, de a koleszos élet és a pénzügyek nem mindig engedik meg a változatos étrendet, s a vajas pirítós, szalámis-sajtos-tészta olcsó ára és gyors elkészülése végett igen sűrűn kerül mai napig is a repertoárba. De amennyire lehet, igyekszem ezt a hibát helyrepofozni. Vitamin- és vashiányos állapotomon szintén szeretnék valamelyest javítani. A masszázsbizniszt is igyekszem fejleszteni. Van tervben pár új dolog,amit be szeretnék vezetni a kínálatomba, s esetleg a gyógytornát illetőleg is kezdeni valamit a tudásommal, ha mást nem, legalább tanácsadásképp. Végül is, mi baj lehet? Aztán elolvasnám végre azt a könyvet, mellyel elvileg le tudom tenni a cigit. Már csak kíváncsiságból is. E mellett végtelen mennyiségű más jellegű könyveket is el szeretnék fogyasztani, amint lehetséges és ha nem akadályoz a tanulmányaim teljesítésében. Oda kell most már figyelnem. Nem esküszöm, hogy be fogok járni minden órára, mert ismerem magam, de jó volna legalább az órai jegyzeteket mielőbb beszerezni, s legalább átolvasni, hogy képben legyek, miről is van szó a félévben. Jártam már meg eleget. Egyébként várom a februárt. Onnantól kezdve már talán rendben lesz minden. Eljön a béke ideje. Szerelmileg meg... már mondtam, kiégtem, feladtam, kiábrándultam. Nincsazazisten! Hagyjálbékén! Nem! KUSS! Előbb leszek FIDESZ tag, debizúristen! Nincs kedvem újabb süketnémákat gyártani! Plusz a fent felsoroltak még csak a rövid távú tervek, a hosszúak pedig már államvizsgáról, pesti mesterképzésről, diákmunkáról, nyelvvizsgáról szólnak, melyek rengeteg tanulással, izzadságszaggal, gyomorfekéllyel, xanax-szal és szociális lederiváltsággal járnak (egyébként nem tudom, miért ezt a szót használtam jelzőként), úgyhogy még max egy-másfél év, míg látható és elérhető leszek. Viszont ilyen rövid időre meg minek raboljam bárki idejét? Mert utána már valószínűleg időm és jelenlétem hiányában nem lesznek barátaim se. Csak egy macskám. Talán. Aki remélhetőleg túlél. Nem úgy, mint a kaktuszom. Aki kiszáradt. Egy kaktusz! Na ez most épp lényegtelen. Oda akarta kilyukadni, hogy sok dolog van most szem előtt, sok minden van a hátam mögött, s úgy érzem, most nem felejteni akarok, hanem elengedni a múltat. Belenyugodni, lezárni. Nem bánni és nem szégyellni, csak egyszerűen, csendben menni tovább. Belefáradtam, hogy másokra várok, változásra, változtatásra, egy magyarázatra, egy szidásra, vagy szimplán egy "nem"-re. Elég volt!

Átalakítottam egy cuki kis képregényt, hogy motiváljam magam, íme ez lenne az:

Hátha esetleg másnak is segít. Tudom, hogy borzasztó egy közhely ez az "El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd! hesteg (#) végtelenülböcsvagyokóje", de igazából most értettem meg igazán, mit is jelent a múlt elengedése. Nem akkor engedted el, ha már nem gondolsz vissza többé, hanem, ha eszedbe is jut, érzed, hogy már nem számít. Akárhogy is alakult, mára már lényegtelen.

Fogalmam sincs, hogyan zárjam le ezt az egész agymenést, tudom, hogy frappánsnak és optimistának kellene lennie, de mindenki tudja, hogy átkozott egy pesszimista vagyok. Csípje meg a kakas, de így van. Nem tudom, mennyi lelki erőm lesz ezeket a terveket megvalósítani, s nem tudnám megjósolni, pontosan melyik kettő közt lesz az első idegösszeomlásom, s azt hány fogja még követni életem során, de egy biztos: ha mindennel végeztem, elmegyek. Nem tudom hova, hogyan, de elmegyek! Szerencse, hogy az elmúlt években elég erősen visszafejlődött bennem a kötődés. 

°

°

°

°

S Klotild kinyitotta a kilencedik kaput.

Kérdőjel

"Én már tudom, hogy semmit nem tudok!" mondják az okosok és bölcsek, igaz-e?

Ez a kusza viselkedési rendszer, ami mindenkiben másképp működik, kissé összezavar. Rengeteg kérdés felmerült az elmúlt években bennem, de legtöbbször az, hogy "Neked meg mi bajod van??" Ámbár erre a kérdésre azóta sem kaptam választ egyetlen esetben sem.
Felmerült bennem esetleg az a lehetőség is, hogy velem nincs rendben valami, hogy a felfogásom lassú, fejletlen, ezért nem vagyok képes értelmezni mások viselkedését és reakcióit.
Aztán felmerült az is, hogy esetleg én nyilváníthatok ki olyan indokolatlan reakciókat, amikkel kiváltom az emberekből a számomra furcsa viselkedést, csak ebben az esetben az a szomorú, hogy nem tudok róla, mit csinálok rosszul... az emberek meg nem beszélnek. Itt van a legnagyobb hiba: nem beszélnek!
Nem győzöm eleget ismételgetni, hogy nem értek az ilyen nonverbális, metakomunikatív jelekhez, mindent csak akkor vagyok képes felfogni száz százalékig, ha szó szerint a szájamba rágják. Szociálisan kétbalkezes vagyok, s eddigi tapasztalataim se emeltek olyan szintre, hogy észrevegyem, hogy valaki természetétől fogva kedves-e velem, vagy csak jópofizni akar, hogy azért szivat-e valaki, mert ilyen humorherold, vagy tényleg nem bírja a képem. Nem látok át az arcokon, nem ismerem fel a velem tárgyaló ember érzéseit, szándékát, gondolatait, kivéve, ha már hosszú évek óta ismerem... de néha még akkor sem. Ilyenkor jut eszembe az a történet, amikor két hozzám szinte legközelebb álló embereknél nem vettem észre, hogy vonzódnak egymáshoz, s nem hiába tűnnek fel oly sokat együtt. Abban a tudatban éltem, hogy csak simán jó barátok. Mindenkinek, még kedvesédesanyámnak is feltűnt, de nekem nem. Mondhatjuk ezt annak is, hogy látszik, mennyit törődök az embertársaimmal, de őszintén, én tényleg ennyire nem veszem az adást! Nem figyelem az emberek tekintetét, apró mozzanatait, véletlenül elejtett szavakat, egyszerűen, mert nem jut el a tudatomig, hogy ezeknek jelentése/jelentősége van.

Azt meg aztán főleg nem tudom hova tenni, ha valaki egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a viselkedését velem szemben. Feltűnik, annyi szent, de hogy mi lehet a háttérben...
Nem vagyok gondolatolvasó! Ahogy anyám mondta régen: "Azért van a szád, hogy beszélj vele!"

Mindenki harapófogóra szorul, mintha csak a fogászhoz kellene menni. Nem tudom eldönteni, tőlem félnek-e, vagy csak attól, hogy beszélni kell a problémáról. Tény, hogy őszinte és időnként kegyetlenül paraszt vagyok, de ím egyenlőség lévén teljes nyugalomban arcul lehet ütni, ha hülye voltam!

Most pedig ugye felmerül a kérdés, hogy én vajon miért nem vagyok képes kinyitni a szám, ha látom a bajt, miért várok a másikra, hogy ő jöjjön oda beszélgetni. Nos, elsősorban azért, mert másnak van baja velem. Szerintem ez már elég erős ok rá. Másfelől meg azért, mert már törődtem eleget baráti és nem baráti kapcsolataimmal azért, mert úgy éreztem, fontosak nekem annyira, hogy meg akarjam oldani. Ha viszont visszafelé ez nem működik, az azt jelenti, én nem vagyok ilyen fontos. És ha nem, akkor kár érte erőlködni. Ennyi!

Eljött annak az ideje, amikor Jeboteblog úgy dönt, hogy nem törődik vele. Ha nem érek annyit, hát akkor te se nekem!

Nem akarok beszélni róla

Fehérneműben csoszog a folyosón
az az ábránd,ami már nem te vagy.
Elnyűttem az ágyat,
forró dróton zizeg a telefon,
keservesen kattog az idő a falon.
Beintegetett a hideg az ablakon,
párnámra lefeküdt a sóhajom.
Tovább álmodnám, de nem tudom.
Felteszem forrni a vizemet,
szögre akasztom a szívemet.
Nyugdíjat nem kap, csak emlékeket.
Akinek hat alma sok...
az inkább fogja be a száját!

Jogomban áll hallgatni és élek is vele.
Sokan mások is megtehetnék!
Feltétlenül feltéptem a tapétát,
aláfirkáltam, hogy utálok mindenkit.
De vajon ki is lakik itt?
Úgy érzem már nem számít!
S mosollyal szúrom át a bordáit!

Hamis képek

Látszólag mindenhol történik valami.
Olyan rohadt fontos
most minden pillanat,
fejem kócos, arcom sápadt...
és tele pattanással, már megint.
Látszólag leblokkolt mindent a december.
Papírok felett hull a verejték,
lelked legbelül már hulla,
s a biztosítékot megint kiverték.
Valaki kiabál.
Látszólag pattanásig feszül minden húr,
lábdobogás hangos zaja
végtelenül zsibog a fejemben.
Magához szorít a szoba négy fala.
Egyet simít, majd ellök.
Egy kedves szó, s fél óra kínos csend.
Látszólag ez normális.
De, mit látsz, minden hamis.
Nincs itt senki, csak furcsa hangokat hallok.
Nincs zaj, nincs sikoly...
Elragadt egy hullám,
mit nem kellett volna követni.
Ahogy mondani szoktam:
Oda se neki!
Inkább ne is váljon el végül semmi!
Hamis képek ezek,
tudom jól magamtól is.
Mindenki hazudik!

(Pedig nincs is itt senki)

(mintha dógoznák) Üljél le, kérlek....

...és most ne gondolkozz!
Ne nézz rám, csukd be a szemeid!
Dőlj hátra, élvezd a zenét!
Élvezd a csend zenéjét!
Sípol a szél a rosszul szigetelt ablakokon át.
Ujjammal követem szíved dobolását.
Fordulj meg, végy nagy levegőt!
Fújd ki, lassan, olyan hosszan,
mintha sose fogyna ki a tüdőd!
Feküdj kényelmesen a hasadon,
lazítsd el minden porcikád!
Járjon át a füstölő bódító illata,
s a szoba ölelő melegsége!
Szívd be mélyen a levegőt,
s amint hozzád érek,
fújd ki hirtelen!
Lágyan fut kezem hátadon,
ereszd el izmaid nyakon, s válladon!
Könnyedén lebbenek majd
fogásból-fogásba,
simító érintésből fojtogatásba.
Engedd el szárnyalni
gondolatid százát,
mint ki aludná örökké az igazak álmát.

Érted? Én sem

-Érzed a változás szelét?-
-Nem én voltam!! Biztos a kutya!-
-Nem úgy értem, te szerencsétlen! Hanem, valahogy most minden más.-
-Mi más? A veréb már nem madár?-
-Nem. A veréb egy neurális összeköttetést megszakító neurotranszmittergátló. Elképzelhető vajon, hogy semminek nincs már értelme és épp ezáltal nyer értelmet? Miután már semmit nem lehet komolyan venni, csupán a hit maradt, végül is, azt hiszek, amit csak akarok. A lényeg, hogy a hitem maradjon erős, nem? Mondjuk, ha kivájom a szemem, akkor megsüketülök, ha pedig levágatom a hajam, nem fogom érezni az ízeket. Az aszfaltból kipárolog a fehér szín eső után, azért olyan szürke és fakó.-
-...ez teljesen normális...-
-De gondolj bele! Nincsenek korlátai a mentális diszfunkciós képzeteimnek! Az vagyok, aki lenni akarok, azzá válok, akit sose ismertem, majd olyat teszek, amiről sose álmodtam! Csak mert miért ne.-
-És gondolod ez egészséges? Vagy ha számodra igen, de a környezetedre nézve?-
-Szerinted törődök ezzel a fikarcnyit is?-
-Nem hiszem.-
-Na, látod! Ami bennem zajlik, az nem normális, s ha engem ez a nemnormalitás tesz boldoggá, akkor mit törődjek azzal, mit gondolnak mások? Én csupán felkelek reggelenként és röhögök egyet a saját fingásomon, aztán ablakot nyitok, hogy mások is élvezhessék alkotásom nevetséges hömpölygését az éterben. Széjjelborzolom a kócos tollaimat, egy szemdörgöléssel összekenem a tegnapi sminket, majd belemosolygok a párna alkotta ráncaimba. Tudod, miért? Mert ez az élet! Tökéletlenségek tökéletessége! Gubancos párhuzamok, szögletes kerekerdők, sápadt vérbőségek és ezt teljesen ésszerű tényekre alapozom... mert az én eszem így működik. Szabálytalan, rendetlen harmóniában. Ezért nem érzem a világ végén magam, ha elkések, ha elbukok egy vizsgán, ha elveszítek valami fontosat, mert bennem ez másként zajlik le. Az emberek mindig kritikusak velem, amiért nem az anyagiak és a kötelezettségek állnak első helyen a figyelmem előtt, hanem az olyan momentumok, amikért másnap mindig leszidás volt a jutalmam. Amiért az utolsó pillanatig képes vagyok változtatni a terveimen, gondolataimon, döntéseimen, és amiért mai napig nem is tudom pontosan, mi lesz velem tíz év múlva. Vannak elképzeléseim, de a világban annyi minden változik napról napra, hogy sose tudhatod, mi lesz holnap. Mindenki egy jobb világot szeretne, tele virág és seggszagú hippikkel, marihuánafüstfelhőkkel az égen, és ami leginkább bosszant az az egyenlőtlen egyenlőség, és hogy mindenki többet akar, mint ami a szomszédnak van. Mindenki jobb és több akar lenni, valaki, aki letett valamit az asztalra, amit aztán senki nem becsül meg soha. Engem ezek a dolgok teljesen hidegen hagynak! Ha találkoznék egy kívánságteljesítő aranyhallal, akkor sem azt kívánnám, hogy legyen végtelen millió pénzem, házam, biztos anyagi hátterem, hanem megkérdezném, hogy ő nem-E véletlen egy bábelhal, s ezzel odakívánnám magamnak a Doktort, hogy elvigyen felfedezni az univerzumot. Így is azt látom, amit más nem, érzem a szél suttogását, a napsugarakat, a folyók ősi történeteit, a madarak kitartó vándorlásának értékes pillanatait. Látom a nevetéseket idegen embereken, hallom a sóhajokat, amit más nem hall meg. Látom a gyűlöletet, melyet fapofa mögé rejtenek, ha egy csöves felszáll a villamosra, s hallom a gúnyolódást, ha valaki az előző est nyomaival tántorog az utcán. Az apró remény cseppjeit, amiket az utcán csendben sétálva láthatsz. Mint amikor találtam egy telefont egy fesztiválon és elvittem az információsokhoz, hogy keressék meg a gazdáját. Lehetett volna egy drága telefonom, de tudtam, hogy az valakinek kelleni fog még. Nem azért, mert drága, hanem mert a telefonkönyv első száma Aa Szerelmem volt, a másik pedig A Legfontosabb édesanya.-
-Na persze...-
-Jól van, túlzok, de számomra akkor is ez a fontos és így a helyes. Egy talált pénztárcában sem a bankót keresem, hanem az igazolványt. Kövezzenek meg nyugodt lélekkel, de én így működök! Fáj nektek, hogy nem vagyok olyan megjátszós, mint ti? Fáj nektek, hogy másképp látom a világot? Hogy nem arra vágyom, hogy mások elismerjenek? Hogy nem akarok a figyelem középpontjába kerülni? Hogy nem szeretem magam produkálni? Mit törődtök velem? Én sem törődöm veletek! Éljetek abban a mocsokban, amit a disznók ürítettek a vályúba, higgyetek el mindent, és mondjátok, hogy Istenhívőnek lenni képmutatás! Én saját magam számára alkottam egy olyan felfogást, ami nekem megfelel és békében elvagyok saját magammal. A sötétet és a csendet preferálom, ha egymagam vagyok egy szobában, ha egész nap senkihez nem szólok, és néha nincs kedvem megosztani az érzéseimet másokkal. Most per pillanat úgy érzem, nincsenek is érzéseim. Ne is kérdezzétek meg tőlem többet, hogy van-é már valakim, mert nincs. Nem is vágyom rá! A szerelem még nekem se kötelező. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. -
-Na de, hogy jutottunk el idáig? Elindultunk egy szálon és teljesen összezavartad az egészet, már megint másról beszélsz, mint két perccel ez előtt!!-
-Mert nálam nincs rendszer, ez benne a lényeg! Nehéz ezt követni, ezért nem beszélek én túl sokat. Inkább írok. Abból talán ki lehet szemezgetni egy-két gondolatot, ami értelmes és mégis én vagyok. A fejem egy összefirkált határidőnapló, amit nem lehet követni és semmire nem emlékeztet időben. Nem haszontalan, de mégsem valami hasznos. Nehéz ugyan követni és értelmezni, de nem lehetetlen. Csak szükséges hozzá egy kis idő és elegendő kreativitás.-
-Hmm, kreativitás alatt azt érted, hogy legyen az embernek elborulva az agya?-
-Nem hátrány! Mert normális dolog-e, hogy vidám dolognak tartom a válást? Mert azt látom benne, hogy két ember maga mögött tudta hagyni a múltat, s nem kárhoztatták egymást egy örökkön tartó nyomorúságba, amiben kénytelenek elviselni egymást, pedig már ismerik is a másik szeretőjét. Nem tartom magam senkitől többnek, jobbnak, csak megpróbálom másként értelmezni a körülöttem zajló eseményeket. Nem hiszek el mindenkinek bármit naiv fejjel, de nem is a hazug tömeggyilkost keresem minden mosoly mögött.
Nem vagyok se több, se kevesebb.
Csak más...

A mesének vége

Jó dolog abban a hitben élni, hogy mindennek értelme és célja van ezen a világon. Még annak is, ami úgy üt pofán, hogy meg se tudsz szólalni. Egyszer majd hasznát veszem annak, amit tőled tanultam...

Felkelt a napja a feledésnek.
Elkárhozott a csillogó szempár egy perc alatt.
Sötét lett benne a régi szellemek
fenséges képe.
Számít-e bármit is, ha gyűlölsz,
de csendre inted a szádat?
Számít-e bármi egyáltalán?
Számítottam-e valaha is....(?)
Mit ér majd az élet,
ha a sír fölött majd nem sír senki?
Én akkor már messze leszek.
Talán magam, talán nem.

A múltnak itt ezennel vége.
Talán én voltam az egyetlen,
aki még várt valamit.
Nem kellett volna bolondnak lenni.
Ezt a dobozt végre el kell tenni
félre, vagy fel a padlásra.
Senki többé ne lássa.
A mesének vége.