Érted? Én sem

-Érzed a változás szelét?-
-Nem én voltam!! Biztos a kutya!-
-Nem úgy értem, te szerencsétlen! Hanem, valahogy most minden más.-
-Mi más? A veréb már nem madár?-
-Nem. A veréb egy neurális összeköttetést megszakító neurotranszmittergátló. Elképzelhető vajon, hogy semminek nincs már értelme és épp ezáltal nyer értelmet? Miután már semmit nem lehet komolyan venni, csupán a hit maradt, végül is, azt hiszek, amit csak akarok. A lényeg, hogy a hitem maradjon erős, nem? Mondjuk, ha kivájom a szemem, akkor megsüketülök, ha pedig levágatom a hajam, nem fogom érezni az ízeket. Az aszfaltból kipárolog a fehér szín eső után, azért olyan szürke és fakó.-
-...ez teljesen normális...-
-De gondolj bele! Nincsenek korlátai a mentális diszfunkciós képzeteimnek! Az vagyok, aki lenni akarok, azzá válok, akit sose ismertem, majd olyat teszek, amiről sose álmodtam! Csak mert miért ne.-
-És gondolod ez egészséges? Vagy ha számodra igen, de a környezetedre nézve?-
-Szerinted törődök ezzel a fikarcnyit is?-
-Nem hiszem.-
-Na, látod! Ami bennem zajlik, az nem normális, s ha engem ez a nemnormalitás tesz boldoggá, akkor mit törődjek azzal, mit gondolnak mások? Én csupán felkelek reggelenként és röhögök egyet a saját fingásomon, aztán ablakot nyitok, hogy mások is élvezhessék alkotásom nevetséges hömpölygését az éterben. Széjjelborzolom a kócos tollaimat, egy szemdörgöléssel összekenem a tegnapi sminket, majd belemosolygok a párna alkotta ráncaimba. Tudod, miért? Mert ez az élet! Tökéletlenségek tökéletessége! Gubancos párhuzamok, szögletes kerekerdők, sápadt vérbőségek és ezt teljesen ésszerű tényekre alapozom... mert az én eszem így működik. Szabálytalan, rendetlen harmóniában. Ezért nem érzem a világ végén magam, ha elkések, ha elbukok egy vizsgán, ha elveszítek valami fontosat, mert bennem ez másként zajlik le. Az emberek mindig kritikusak velem, amiért nem az anyagiak és a kötelezettségek állnak első helyen a figyelmem előtt, hanem az olyan momentumok, amikért másnap mindig leszidás volt a jutalmam. Amiért az utolsó pillanatig képes vagyok változtatni a terveimen, gondolataimon, döntéseimen, és amiért mai napig nem is tudom pontosan, mi lesz velem tíz év múlva. Vannak elképzeléseim, de a világban annyi minden változik napról napra, hogy sose tudhatod, mi lesz holnap. Mindenki egy jobb világot szeretne, tele virág és seggszagú hippikkel, marihuánafüstfelhőkkel az égen, és ami leginkább bosszant az az egyenlőtlen egyenlőség, és hogy mindenki többet akar, mint ami a szomszédnak van. Mindenki jobb és több akar lenni, valaki, aki letett valamit az asztalra, amit aztán senki nem becsül meg soha. Engem ezek a dolgok teljesen hidegen hagynak! Ha találkoznék egy kívánságteljesítő aranyhallal, akkor sem azt kívánnám, hogy legyen végtelen millió pénzem, házam, biztos anyagi hátterem, hanem megkérdezném, hogy ő nem-E véletlen egy bábelhal, s ezzel odakívánnám magamnak a Doktort, hogy elvigyen felfedezni az univerzumot. Így is azt látom, amit más nem, érzem a szél suttogását, a napsugarakat, a folyók ősi történeteit, a madarak kitartó vándorlásának értékes pillanatait. Látom a nevetéseket idegen embereken, hallom a sóhajokat, amit más nem hall meg. Látom a gyűlöletet, melyet fapofa mögé rejtenek, ha egy csöves felszáll a villamosra, s hallom a gúnyolódást, ha valaki az előző est nyomaival tántorog az utcán. Az apró remény cseppjeit, amiket az utcán csendben sétálva láthatsz. Mint amikor találtam egy telefont egy fesztiválon és elvittem az információsokhoz, hogy keressék meg a gazdáját. Lehetett volna egy drága telefonom, de tudtam, hogy az valakinek kelleni fog még. Nem azért, mert drága, hanem mert a telefonkönyv első száma Aa Szerelmem volt, a másik pedig A Legfontosabb édesanya.-
-Na persze...-
-Jól van, túlzok, de számomra akkor is ez a fontos és így a helyes. Egy talált pénztárcában sem a bankót keresem, hanem az igazolványt. Kövezzenek meg nyugodt lélekkel, de én így működök! Fáj nektek, hogy nem vagyok olyan megjátszós, mint ti? Fáj nektek, hogy másképp látom a világot? Hogy nem arra vágyom, hogy mások elismerjenek? Hogy nem akarok a figyelem középpontjába kerülni? Hogy nem szeretem magam produkálni? Mit törődtök velem? Én sem törődöm veletek! Éljetek abban a mocsokban, amit a disznók ürítettek a vályúba, higgyetek el mindent, és mondjátok, hogy Istenhívőnek lenni képmutatás! Én saját magam számára alkottam egy olyan felfogást, ami nekem megfelel és békében elvagyok saját magammal. A sötétet és a csendet preferálom, ha egymagam vagyok egy szobában, ha egész nap senkihez nem szólok, és néha nincs kedvem megosztani az érzéseimet másokkal. Most per pillanat úgy érzem, nincsenek is érzéseim. Ne is kérdezzétek meg tőlem többet, hogy van-é már valakim, mert nincs. Nem is vágyom rá! A szerelem még nekem se kötelező. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. -
-Na de, hogy jutottunk el idáig? Elindultunk egy szálon és teljesen összezavartad az egészet, már megint másról beszélsz, mint két perccel ez előtt!!-
-Mert nálam nincs rendszer, ez benne a lényeg! Nehéz ezt követni, ezért nem beszélek én túl sokat. Inkább írok. Abból talán ki lehet szemezgetni egy-két gondolatot, ami értelmes és mégis én vagyok. A fejem egy összefirkált határidőnapló, amit nem lehet követni és semmire nem emlékeztet időben. Nem haszontalan, de mégsem valami hasznos. Nehéz ugyan követni és értelmezni, de nem lehetetlen. Csak szükséges hozzá egy kis idő és elegendő kreativitás.-
-Hmm, kreativitás alatt azt érted, hogy legyen az embernek elborulva az agya?-
-Nem hátrány! Mert normális dolog-e, hogy vidám dolognak tartom a válást? Mert azt látom benne, hogy két ember maga mögött tudta hagyni a múltat, s nem kárhoztatták egymást egy örökkön tartó nyomorúságba, amiben kénytelenek elviselni egymást, pedig már ismerik is a másik szeretőjét. Nem tartom magam senkitől többnek, jobbnak, csak megpróbálom másként értelmezni a körülöttem zajló eseményeket. Nem hiszek el mindenkinek bármit naiv fejjel, de nem is a hazug tömeggyilkost keresem minden mosoly mögött.
Nem vagyok se több, se kevesebb.
Csak más...