Fel akarok állni

Fel akarok állni!
Nincs idelent levegő.
Tömény pörköltcukor illat szorult be,
s már hányingerkeltő.
Túl édes.
Émelyítő.
Szinte ropog a fogam alatt.
Káros élvezet.

Fel akarok állni!
Integetek, hogy segítsenek fel,
de mindenki leül mellém meditálni.
Észre se veszik.
Föntről lehet jobbnak tűnik
idelent vesztegelni.
Innen nem lehet lejjebb esni.
Aztán így légy erős...
Pakoljá' fel, ribanc!

Nem akarok felállni...
Inkább hátra fekszem.
Megnézem, csillog-e az a sok csillag.
Vetít-e rám mozifilmet a hold?
Ebben a képben mindig is
ölelő nyugalom honolt.

Fogadtad már meg, hogy többé nem iszol?
Annyit is ér, igaz?
Elfelejted! Legyen ennyi a vigasz!

Köd

Sűrű fehér réteg borult tegnap az utcákra. Opálos félhomályba borultak az utak a kis falvak között. Egészen szűkösnek tűntek az egyébként végtelennek tűnő szántóföldek ilyenkor, az est sötétjében, a lámpáktól mentes kopár utakon. A sűrű köd úgy takarta be a tájat, fákat és tanyákat, mint csecsemőt az édesanyja egy pihe-puha fehér dunnába. Csak bámultam kifelé a kocsi ablakán. Elmerültem benne. Olyan átláthatatlan volt, mintha szürkehályogban szenvedne hirtelen mindkét szemem. Nincsenek fények, minden halovány és homályos. A mellettünk elsuhanó szilaj autók fényei sem látszottak sokáig. Van akinek nem ér annyit az élete... Vakon szaladni a semmibe... A hatalmas fehér semmibe. Itt-ott felszakadozott kicsit a félhomály, olyan volt, mintha egy felhő leszállt volna a földre. Olyan volt... mint... egy vattacukor. Hmm... milyen finom is a vattacukor! Igazából förtelmes egy találmány. Ragad. Az ég adta világon mindenhova, az ember kezére, arcára, hajába, ruhájára. Emellett cukor. Semmi más, csak tömény cukor. Ropog a fogak alatt. Egészségtelen, színezett, ragacsos förtelem! Ha belegondolok, igazából sose szerettem, és mégis szeretem. A mai napig boldog vagyok, ha eszembe jut az íze, az illata, vagy a tapintása, amint elolvad a számban. Megmosolyogtat, mert köt hozzá sok-sok pillanat a régmúltból. Eszembe jutnak a búcsúban töltött percek, órák, a forgó hinta zenéje, a tömeg zaja, a gyereknevetések, a szülők, nagyszülők, akik a zsebük mélyére nyúltak, hogy a gyerek megkaphassa azt a pihekönnyű, színes masszát, melynek elkészítését ámulva nézte hosszú percekig, nyálcsorgatva. Eszembe jutnak az általános iskolás éveink, amikor rózsaszín cukorpamacstól díszített hajjal röhögtünk a bank mögött egy betondarabon, kibeszélve épp kikkel és mit sms-eztünk nagyszünetben az iskola wc-jében. Eszembe jut, amikor először vettem valami édeset egy olyan személynek, akit édesemnek hívtam. Eszembe jut, hogy akkor milyen boldog voltam.

...Miért jutnak eszembe ilyen dolgok a ködről???

Én azt hiszem...

(Okt. 14.)

Éjfél után a plafon mindig a filozófia melegágyává válik abban a csöndes kis faluban, különösen annak egy alig kivilágított, gyéren betonozott utcájának 80-as számú házában, mikor vasárnap este, a visszatérés előtti alvás helyett csak fekszem hanyatt, s a gondolatok bugyborékolnak a fejemben, mint a boszorkányok bájitalai egy hatalmas fekete kondérban. Soha nem írtam még le ezen gondolataimat, noha megejtettem már erre egy-két próbát, de valahogy mindig félre sikerült. Vagy a megfogalmazás esett nehezemre, vagy a felidézés. Százszor is elterveztem, hogy amint előjönnek bölcseletekkel túltelített kis Szent-János bogaraim a fejemben, azonnal leülök ide a számítógép elé, s leírok mindent. Akármilyen meglepő, ez az elmúlt este sem történt így. Csak feküdtem csendben és végtelen percekig bámultam a képernyő fényében fürdő fehér plafont. Most sem tudom igazán, hogy is kezdhetnék hozzá, mivel még sosem foglalkoztam igazán mélyenszántóan a vallással és a hittel. Igen, legutóbb ez a téma igyekezett kibontakozni lelki füleim hallatára. Mostanság kevés olyan ember akad, akivel erről a témáról kultúrált körülmények között lehetne beszélgetni, kinek mit is jelent a hit, illetve a vallás. Azon emberek, akik eddig felvetették előttem a témát (egy, maximum két ember), javarészt csak annyit tudtak mondani, hogy hinni Istenben teljesen ostoba dolog, mert, hát hol a bizonyíték, hogy Ő van. Esetleg próbáltak elbizonytalanítani, hogy nézzek körül, ez a matéria, amiben élünk, kézzel fogható, s megannyi tényeken alapuló tudomány alátámasztja, hogy ez van és létezik, mi pedig élünk, gondolkodunk, Isten pedig ennek a gondolkodó agynak a szüleménye, amit az emberek azért találtak ki, évezredekkel ez előtt, hogy megmagyarázzák mindazt, amit addig tudomány hiányában nem értettek és nem foghattak fel. Mellesleg az én nézeteim teljes mértékben hidegen hagyták őket, mondhatni szóhoz se juthattam, csak mondták a magukét. Egyedül szűk családi körben tudtunk pár értelmes szót váltani ezzel kapcsolatban, s valamelyest érvényesíteni tudtam a saját véleményemet is. Most viszont, ha már itt a billentyűzet előttem, elmondom, amit az éjszaka alatt fejtegettem magamban. Nem csak saját gondolatokat fogok megosztani, hiszen ezt a nézetet, amit kialakítottam, sok év és sok ember gondolata építette fel bennem, csupán a tegnap este alatt állt össze egésszé. Elsősorban azokhoz szólnék, akik a hitet tény hiányában nem képesek elfogadni. A hit éppen azért hit, mert nincs semmi bizonyíték arra, amiben hiszel. Ha lenne rá bizonyíték, az már nem hit lenne, hanem tudományos tény. Az, hogy ki milyen okból ragaszkodik a vallásához, a hitéhez, az mindenkinek a saját magánügye, s azt igazán megmagyarázni nem is lehet. A megrögzött szkeptikusoknak pedig nem is érdemes elkezdeni ecsetelni, úgysem érdekli. Valójában nem is erről szólnék, csupán kikívánkozott már belőlem, mert ha ezzel kezd valaki nyaggatni, az nagyon frusztráló. Kezdjük is az elején.

Falun élek. Ez sokat elárul arról, hogy a környezetemben élő emberek milyen szintű toleranciával bírnak a másképpen gondolkodó és viselkedő egyénekkel szemben. Nagyon alacsony. A lakosság nagy része a katolikus egyház hűséges követője. A családom generációk óta a hagyományokhoz mélységesen ragaszkodó természetet adja tovább, hiszen ez az elvárt viselkedés, ez a normális. Az újszülöttet megkeresztelik, iskoláskortól hittanra járatják, a templomba járás kötelezővé válik, majd sorban jönnek beprogramozott időszakokban az első gyónás, elsőáldozás, bérmálkozás, melyekkel nagy haddelhadd is jár, ami mind szép is lenne, ha nem kellene úgy érezni, hogy ezt kötelességből tesszük. Ezt a bélyeget tették ránk, ezt kell igaznak hinni, ezt kell tovább vinni, ezt kell tenni, különben az emberek ujjal fognak mutogatni ránk. A kellemetlenségeket elkerülendő a gyerek inkább követi az utasításokat. Vagy ha van egy kis esze, akkor nem törődik másokkal. Egy jó ízű beszélgetés közben épp felvetült az a kérdés, mi tovább adjuk-e ezt a családi tradíciót. Nagy egyetértéssel mondtuk, hogy nem. Viszont ezt nem úgy gondoljuk, hogy elzárjuk a leendő gyereket a hittől, s mindentől, ami az Istennel kapcsolatos. Sokkal inkább úgy értendő a döntésünk, hogy megismerkedtetjük Istennel, viszont nem adunk neki nevet, illetve nem kényszerítjük bele a kis tudatlant egy szájtátó csordába, hogy azt kövesse, mert a másik úton csak bűn és szenvedés várja. Inkább ismerje meg más kultúrák miként értelmezik azt, amit a katolikusok már elénk tártak és megtanítottak velünk, s amint meglesz a magához való esze, döntse el ő maga, melyikben találja meg a maga igazságát, melyik vallás adja meg neki a biztonságot és nyugalmat.

Ezzel zártuk ezt a beszélgetést. Viszont az éjszaka kicsit tovább gondolkoztam a dolgon. A vallást nem csak egy ránk akasztott bélyegként lehet értelmezni, az egyházat pedig nem egy követendő nyájként. Megpróbáltam egy egészen más nézetből szemlélni a dolgot, s igen érdekes gondolatom támadt. Nézzük a saját anyanyelvünket. Azt is szüleink tanítják meg nekünk, hogy kommunikálni tudjunk embertársainkkal. Ugyanígy a vallásunk is, melyet szintén a szülőktől „kaptunk”, egy kommunikációs lehetőség az Istennel. Minden vallásnak megvan a maga könyve és a módja, hogyan tisztelegjünk Isten előtt, miként szóljunk hozzá. Ugyanígy a világon sok-sok nyelv is van, s minél több nyelvet ismersz, annál könnyebben feltalálod magad a világban. A vallások terén is eképpen kellene gondolkodnunk. Sokféleképp értelmezik és nevezik Istent, más kultúrája van az istentiszteletnek, ugyanígy minden nyelvhez tartozik egy nép, egy sajátos kultúra. Végül is, arra jutottam, hogy mégis csak tovább fogom vinni a katolikus tradíciókat, mint ahogy az anyanyelvemet is tovább fogom adni, s ezt az értelmezést is ugyanígy megtanítom az utókornak, hogy ez csupán a mi hitünk anyanyelve és sajátos kultúrája, de ez ne legyen akadály abban, hogy a többit is megismerjék. Minden vallásnak ugyan az a lényege, s ugyan az az Isten is, csak más a neve.

Hogy miért hiszek? Az élet tele van rejtelmekkel, buktatókkal, s olykor elég keserű, de a hit az, ami nekem segít felkelni a padlóról és menni tovább. Van, aki a sorsban hisz, van, aki önmagában, de kell mindenképp egy erőt adó lelki kép, ami segít abban, hogy ne adjuk fel. 

Harmónia

Egy szó jár ma a fejemben: Harmónia. Tény, hogy még mindig nem tanultam rendet, de mindent a helyén érzek. Egyszerűen elárasztott az a könnyed érzés, hogy minden rendben van. Teljesen kisimúltnak érzem magam. Lágy dallamokon vitorlázik a lelkem, úgy Isten igazából jól érzem magam. Tegnap ahogy a villamoson ültem, megláttam egy kis üzletben két nőt. Az egyik épp a kiválasztott menyasszonyi ruhában pózolt, a másik fényképezte. Nevettek. Kaptam tőlük egy másodpercnyi boldogságot. Lepergett lelki szemeim előtt, vajon mennyi mindenen ment keresztül ez a szép nő, a habcsókos fehér ruhában, amig megtalálta az igazit? Vajon egy teljesen váratlan pillanatban találkozhatott a vőlegénnyel az utcán? Vagy előre megtervezett volt a találka, majd első pillantásra egymásba szerettek? Vagy hosszú-hosszú barátságból alakult ki a románc, majd megállapodtak egymás mellett? Hirtelen villant be mindez, majd két megállóval arrébb már úgy gondoltam, nem is érdekel. Boldog, és más nem számít. Egyáltalán nem volt az a filmbeillő boldogság, inkább pajkos, gyermeteg... Úgy mondanám, IGAZI és szívből jövő. Mert, ami filmbe illően tökéletes, az nem igazi.
Bölcselkedhetnék itt napestig, aztán meg hallgathatnám a keserű visszhangokat, hogy csöpög az írásom. Tudjátok mit? Inkább vagyok csöpögős, mint egy depresszív, nyomort éljenző negatív szimbólum, aki csak az élet fájdalmát és sötétségét képes meglátni! Engem felüdít, ha valakit nevetni látok, még ha soha nem is ismertem.

Dől a fal

Zúg a szél, de nem mesél.
Belém mar, felkavar.
Dől a fal.
Holtak felett suhan madár,
bűztől veszett halk homály,
ég minden test, s szúr, kapar.
Elkotródik ő is hamar.
Kiáltanék, de úgyse hall...
dől a fal...

Miért nem fejezem má' be?

Annyi mindent elkezdtem... Megkezdett könyvek, pár versszak, befejezetlen listák... Megfeledkezni ilyen könnyű, vagy feladni? Igazán nem is tudnám ezt eldönteni. Mindkettőnek tulajdonítanám a befejezetlenség és a félmunkák okát. Gyenge természetű vagyok, egy mások alá rendelt kis csendes szolga, aki utasítások nélkül nem találja meg a helyét és feladatát. Ha nem kényszerít a kötelezettség, vagy egy határidő, nem fejezek be semmit. Vagy még akkor sem. Könnyű feladni mindent, ha nehézségbe akadok, eldobni inkább azzal, hogy ez nekem nem fog menni, túl egyszerű, mint megküzdeni. Könnyű lemondani valakiről, könnyű a sötét sarkot választani, hogy elbújjak sírni, s nem állok fel, nem ordítok bele a végtelenbe, hogy igenis talpon maradok, nem adom fel, míg át nem lépem a célt. Változni főleg nagyon nehéz. Kiszakítani magam a megszokásokból, s magam mögött hagyni ezt a passzivitást, ami már lassan az őrületbe kerget, de nincs aki mögöttem álljon egy ostorral, mint egy ősrégi Dragon ball részben (mikor Chi chi Son Gohan mögött állt így, hogy az biztosan tanuljon ), így hát minden marad a régi. Vagy mégsem? Embereld már meg magad, heló! Hogy is volt tanulásmódszertanon? Nincs 'majd', nincs 'holnap', csak a 'ma' van és a 'most'!! Azt hiszem kiírom a szobám minden falára, de még a napi emlékeztetőbe is, nehogy már feladjam. Azt hiszed nem vagyok erős? Hát mit te gondolsz, ki te vagy? Kell az inspiráció gyerekek, ordítsátok nekem, hogy FEJEZD MÁ' BE, ha láttok! De tényleg, sok erőt adna nekem! :))

SZINkópa

Jó sokáig elvontam magam az internet csodás világából, most, hogy kinek mennyire hiányoztam, az maradjon személyes, viszont azt elárulnám, hogy nekem azért hiányzott ez a kis csendes sarok itt a szobámban, ahova leülhetek kicsit kiadni a fejemből, ami benne van, mert már túl sok minden szorult be egyszerre ismét. Nos, így a nyár végén szeretek visszatekinteni, átértékelni, mennyire érte ez meg, valóban olyan volt-e, amilyenre számítottam, esetleg mit szeretnék jövőre megvalósítani, amit idén nem sikerült. Akkor kezdjük is az elején. Az volt a szerencsém, hogy olyan barátokat szereztem, akik mindenbe belevisznek, mindenhova hívnak, s addig képesek szervezkedni, hogy már nem lehet nekik ellenérveket felhozni. Ennek köszönhetően jutottam el életemben először Balatonra. Igaz, csupán egy röpke hétvégét töltöttem ott, viszont az élmény és a társaság megadták azt a feelinget, hogy ez egy csodaszép nyaralás volt.
Voltaképpen ez után a múlt hétig nem sok minden zajlott, megjártam Szegedet egy hétvége erejéig, koncerteztem, voltam párszor Tiszán barátokkal, voltam a mórahalmi fürdőben, szerelmes napok is megkörnyékezték házam táját, tehát semmiképp sem volt unalmas. Múlt héten pedig elérkezett a SZIN. Minden terv úgy készült, hogy csak a keddi és a csütörtöki napra megyek, ám valami csoda folytán ott lehettem egész héten. Huszadikán is lenéztünk, feltérképezni a helyszínt, meg megnézni azt a néhány fellépőt, ami volt, illetve, hogy megtekintsük a tűzijátékot, de az sajnos a pocsék időjárásnak köszönhetően elmaradt. Úgy hallottuk, talán szombat este bepótolják, de végül mégsem lett belőle semmi. Kár érte... A szerda estét fent a városban töltöttük, pontosabban Noirban, 15 perces koncerteket nézni. Nos, erre is azért vetemedtünk, mert az egyik együttesben történetesen egy ismerősünk is játszott. Egyébként meg nem volt rossz egyáltalán, nekem legalább is tetszett a zene, csupán már nem éreztem magamban elegendő spirituszt, hogy a HC-ra rázzam a fejem és ugráljak. Annak az ideje számomra már lejárt :) Csupán egy kedves emlékként maradt meg és most jól esett felidézni a régi időket. A csütörtöki nap volt az egyik legemlékezetesebb, legfőképpen azért, mert... ö, jól van, mindjárt odaérünk... csak szépen sorban! Szóval minden onnét indult, hogy az egyik fellépő együttesnek (Rammswein) segítettem bepakolni a cuccait (mivel én már ilyen menő vagyok ám, ugyehogyugye), aztán gyalog indultam az utamnak a fesztivál felé. Erre az egy napra volt jegyem, amit ajándékba kaptam ^^, s ezzel a kis vidámságommal baktattam át a Bertalan hídon. Ahogy én ott igyekeztem kikerülni a driftelő biciklisek hadát, megláttam egy magányos és összetaposott kis papírcetlit a földön. Láttam, hogy valami jegy, de először arra gondoltam, hogy ugyan már, van nekem is, mit vegyem fel, de mégis furdalt a kíváncsiság, hogy mégis miféle lehet. Felvettem hát. Megfordítottam, akkor látom, hogy egy heti bérletet tartok a kezemben. Leesett az állam! Miután megvolt a boldogság, még tátva maradt szájjal sétáltam tovább. A helyszínen megkaptam a karszalagot, aztán elégedett fejemmel besétáltam, megkerestem a kedvenc bandámat, és le is telepedtem hozzájuk. Ott vártam a barátnőmet, meg hát elbeszéltük az időt. Miután megérkezett a nagylány, elindultunk egy kis körútra, megnézni, mit hol, hol meg mit. Punnany Massifból csak egy keveset láttunk (éppen elkaptuk az Élvezd c. számot-az egyetlent szinte, amit ismerek), mivel nagyobb kedvünk volt Metallicumot hallgatni. Leültünk a medence színpad lépcsőjére, aztán ott hallgattuk, néztük őket, meg, hát, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, mélyenszántó történetekről, például, hogy nincsen ám itten tömeg, csak úgy mmmmm! A metál hangulat után kicsit riszálósabbá kerekítettük az estefelét, elbattyogtunk Brainsre, ahol meg majd hogy nem kitáncoltuk a lelkünket, de bizisten, megérte! Fél kilenc környékén visszasétáltam a medencéhez, hogy foglaljam a legjobb helyeket az én kedvenc zenészeim koncertjére. Barátném kisvártatva csatlakozott. Kilenctől tízig pedig láttuk és hallottuk a német metál leglíraibb szerzeményeit. A korbácsos leányzó, az angyalka, de a tűzijáték is... hát mit mondjak, vicces is volt, de éppen odaillő is, látványnak. Szépek voltak, jók is voltak és azért nem is kevés ember gyűlt ott össze! Ocho Machoból is hallottunk egy keveset, legalábbis én nem sokat, csak a sátron kívülről, de amit hallottam az semmiképp nem volt rossz. Azt az idegesítő jóóóóóóó jóóóóóó jójó de jóóóó nekem-et is végighallgattam, de már tényleg a hideg rohangál tőle a hátamon, annyira de annyira unalmas. A többi számukat meg nem ismerem, úgyhogy azokat hallgatni nem esett nehezemre :D Végezetül a PASO utolsó számaira ugrabugráltunk és táncoltunk.
Pénteken körül belül hétkor érkeztünk meg, vagy fél nyolckor, nagyjából, mikor a The Carbonfools kezdett. Leültünk ott oldalt azokra a betonasztalokra, ott pizzáztunk a kedves-m-el :D Miután jóllaktunk, átsétáltunk a Tisza színpadra, Firkinre. Egy kis írkedés után visszatértünk a nagyszínpadhoz, mielőtt elkezdődött a Magna cum laude. Egy órányi romantikázás és énekelgetés után áttértünk egy kicsit keményebb vizekre, a medenceszínpadhoz sétáltunk Zorallra. Ott nem csak a zene fokozta a party hangulatot, hanem a mutatós táncosleányzók, akik nem csak tüzesek, de tüzeskedtek is, fáklyákkal a kezükben. Még ez után gondoltuk meghallgatni Maszkura és a Tücsökrajt, de annyian voltak a sátorban, hogy lehetetlenség volt beférni. Így hát hazatértünk.
Szombaton kicsit korábban érkeztünk a helyszínre, láttunk egy keveset a Moby Dick elejéből, pár perccel később pedig a Junkies végéből egy szeletet. Ezek ketten ugyanúgy a gyerekkoromra és a fiatalságom legelejére emlékeztetnek vissza, a lázadó naív szakadt tróger lányra, aki voltam, s akin már csak nevetek, ha eszembe jut. Azért jó is volt :) Tettünk egy kis kitérőt a Civil faluban, készítettünk közös erővel egy karkötőt, majd a következő megálló Blind Myself volt. Ott hallottam azt a számot, amin azóta is szakadok a röhögéstől, a Fekete lovag mindig győz c. számuk. Ki ír a Gyalog galopp fekete lovagjáról egy számot?! xD De most komolyan! Na jó... Innen vezetett minket utunk a Jate klub sátorba, Rage against the machine tribute koncertre. Éppen oda is értünk arra az egy számra, amit ismertünk (Meg az a kib*szott tócsa...), azon kívül is meghallgattunk még pár számot, aztán odébbálltunk. Megnéztük az Alvin és a Mókusok néhány számát is, megint volt szülinapos-bodyszörföltetés. Még a Vad fruttikból is láttunk egy keveset. Náluk nem csak a számokat hallgatni volt élmény, de a számok közötti szöveg megér egy misét. "Gyulus két hét múlva házasodik! Én is elhoztam az esküvős cipőmet betörni! De lenyeltem már két muslincát!" Fenomenális :D Quimby előtt leültünk kicsit pihenni, meghallgattuk az első pár számukat, de mivel azok inkább voltak altatók, mint kedvünkre valók, így elsétáltunk inkább Subscribe-ra. Ezen a koncerten bár végig ott voltunk. Eszteremmel álltunk a hangosítók előtt, ott ráztuk kicsit a hajunk, énekeltünk. A Supernemből még hallgattunk egy keveset, de végül úgy döntöttünk, hazamegyünk. Elfáradt már számunkra az este és az egész hét.
Tegnap jöttem haza és iszonyat elégedett vagyok a nyárral! Szép volt, jó volt, de éppen elég is. Vasárnap költözöm vissza a kollégiumba, aztán kezdődhet az élet. A viszont látás!

Felhőtlen

Felhőtlen az ég,
zenél nékem a sok tücsök,
s minden csillag.
A hold fénye simogat.
Tombolok.
Nevetve táncolok az ég alatt,
mint egy gyermek...
s táncol vélem száz meg száz édes emlék.
Visszhangzik fejemben az a szerelmes csend,
fáradhatatlanul forgok,
kócaim hullanak szerteszét vállamon,
nyári éj érzelmét árasztom.
Csókol a hűvös,
ölel minden pillanat.
Beszél hozzám a végtelen sötét ég,
majd egy hang emléke édes álmot ad.

Diagnózis: Hát te hülye vagy!

Második napja, hogy reggel nyolckor kivet az ágy. Nem számít, hogy mennyire pusztultam ki a fáradtságtól, vagy mennyire későn feküdtem le, ha elérkezett a reggel 8:00, kinyílnak a csipáim, aztán adios édes álom, akármi is volt az. Sosem emlékszem az álmaimra. Nem is ez a lényeg. Nagy most házunk táján a munkálkodás, meszelünk, meg takarítunk, mint egy teljes lakásfelújítás, csak a bútorok megmaradnak. Egyébként tetszetősek lettek a falak, és állítólag a hálószoba majd az én szobám lesz, de már vagy tíz éve ígérve van nekem az a saját szoba, úgyhogy azt hiszem most sem fűzök hozzá több reményt, mint eddig. Kellemesen csalódni mégis jobb, ha netán mégis elkészülne az én saját rezidenciám, mintha számítanék rá és aztán mégse. Életem legjobban kidolgozott taktikája :D Egyébként hangulatilag a tetőponton táncolok, már a kutyámmal is megosztottam, mennyire imádok beleülni abba a székbe, ami az esti vihar után egy tócsát tartogatott önmagán, amit a kómás szemeimmel nem sikerült meglátnom. Azért hatszáz wattos vigyorral cseréltem nadrágot és bugyit is, mert még mindig akkora jókedvvel néztem a mai nap elé, hogy már szinte zavarba hoztam a vakító napsugár áztatta kék eget. A kávézásra ismét rászoktam, pedig tavaly már egészen büszke voltam, hogy képes voltam teára váltani, de ha őszinte akarok lenni, most ez éppenséggel hihetetlenmód hidegen hagy. No de kint ülvén vizes hátsóval, kávémat szörcsölgetve (mint Babinéni az egyetlenegy fogával) hallgattam a tyúkok kárálási áriáját a reggeli tojásrakás sorában várakozva, melyre drága kutyánk, Vacak (alias Megatron) rákontrázott egy pár hosszú vonyítással. Ez az élmény, ha Moholon jártok egyszer, kihagyhatatlan! Ha egyszer elterjed a híre ennek az IQ-bajnok kutyának, aki csirkeszóra vonyítani kezd, komolyan mondom, kiállok a kapuba és pénzt fogok kérni az emberektől, hogy megnézhessék! Félretéve a témát, szép napunk van, és nem számít, hogy éppen hétfő.

Elhallgatom még itt egy darabon ezt a horkolás és madárének alkotta zenei egységet, aztán csinálok valami hasznosat is. EZER A GOND MEG A DOLOG!!!! Na, viszon' látás, aztán ha már nekem jó a kedvem, tessenek mosolyogni :)

Fogalmazzunk úgy... minden rendben :)

Mit suttogott tegnap fülembe a bódító est? Az álom éneke a legszebb a világon. Amikor az eget néztem, s gyönyörködtem a csillagok ezernyi gyémántfényében, rá kellett jönnöm, ez nem így van. A beteljesült álmok dallamainál nincs fület s szívet gyönyörködtetőbb! Száz meg száz óda, s kicsipkézett szólamok sokasága sem érne fel azzal a csöppnyi dallammal, melyet ez a beteljesülés áraszt szét az emberben. Ez a kis dallam egy sóhaj, egy halk kacagás, nem kell ennél több, mert ennyi is képes átadni a világnak, hogy a boldogság köztünk van. :) Legyen egy szép napotok, péntek van!

Húzz kotont a szívedre és...

...inkább be se fejezem! Ráuntam, kész, elegem volt! Nem fogok én itten többet türelmeskedni, meg várni a csodára, őszintén megmondjam, basszátok is meg! Hogy a jó életbe nem lehet nekem már egy olyan hetem, amikor nem vagyok szomorú, vagy nem dühít fel valami, vagy valaki???

Szalmaszálként viszi a szélvihar
kígyók maró sikolyát,
Álmaimban, préri helyett
vattacukron vertem tanyát.
Túl sütötte Nap sugara,
szétolvadó nyálka lett.
Nem tudok én uralkodni
ily őrült szív felett...

Visszaeső vagyok

Úgy mondanám egyszer, hogy nem érdekel! Annyira szeretném! Csak így, hűvösen, szemrebbenés nélkül, hogy kisebb bajom is nagyobb annál. Még csak nem is gondolkodni rajta, mennyei megváltás lenne!

De ez az egész egy nagy vicc. Azon belül is favicc. Nem vicces...

Mint akit endorfinban áztattak

Nesztek:

Kövezzen meg a világ, de én ma úgy idezúdítom a boldogságomat, hogy abba beleroskad az agyatok! Ez az örömittas kis ujjacska a képen tökéletesen kifejezi, hogy mit érzek, egyszerűen már vártam, hogy ennyire elégedett legyek ezzel a csapodár világgal! Az a nagy büdös helyzet, hogy szerelmes vagyok! tyyhhhhkkkkkhhöööööhöhöhöhöhö XD Viccőtem! x) Nem, nem vagyok szerelmes. Bár, ha igazán belegondolok, akkor mégis csak az lennék, de úgy általánosan. Szeretem, hogy most éjszaka van, szeretem, hogy tele van a szobám muslincával, szeretem a kint brekegő békákat, azt is, hogy olyan meleg volt ma, hogy négyszer tusoltam, azt a nőt is imádom, aki ma lek*rvázott az utcán (true story, bro), még azt is, hogy még mindig vizsgázok, de legfőképpen TÉGED szeretlek, mert éppen itt ülsz és ezt olvasod! Sőt, még téged is, aki most éppen nem ülsz itt és nem ezt olvasod, mert biztos alszol, vagy éppen hasznos tagja vagy a társadalomnak és robotolsz valahol! Összefoglalva, Egész Világ, SZERETLEK, BAZ'MEG! Ki kell használni ezt a pillanatot, mert nálam az ilyen nem szokott sokáig tartani! 

Bámulni itt sötétben a csillagos eget, arra gondolva, hogy istenem de rágyújtanék, higgyétek el nekem, ennél jobb nincs is a világon! Jó hűvös most a levegő, a betűk már táncolnak a szemem előtt, de szívesen elnézegetem őket, ahogy megbabonáznak és elzsibbasztanak. Most így eszembe jutott, mennyire fel tudja dobni az ember napját például az a szó, hogy dzsezva. Vagy, hogy egy beteg svéd állat ordítással olvasztja meg a vajat... A metál ereje... Áh, nem lehet ezt így, mennem kell tanulni! Vagy aludni... Amelyik sikerül, azt fogom tenni, csak még visszagondolok kicsit a Jelen ízére =)

ÁJJÁ' MÁ' LE!!

Jó éjszakát!

Napi mély gondolatok

"Nem aludtam az éjjel egy percet sem... vajon mikor fog ma kiütni az álom?"
"Ha kikapcsolnám egy percre a gépet, a képernyő tükrében láthatnám is, mennyire összefolynak a dolgok a fejemben... mert, hogy az arcomra kirajzolódott egy nagy kérdőjel, annyi bizonyos!"
A már nem számoltam hányadik vihar után: "Vajon most sok viharfelhő követi egymást így szép sorban, vagy ugyanaz a felhő járkál felettünk körbe-körbe?"
Két vihar között: "Nini, egy szivárvány! Ott a vége a víztorony alatt!! Azt hiszem, ma este valaki ásni fog..." (nem én)
Gép előtt tanulás átka: "Ha ülök, birok rendesen írni, jegyzetelgetni, meg egyszerre tudok figyelni a füzetre és a képernyőre is, viszont eltörik már a hátam, a térdeim is már sajognak. Ha fekszem, nem belátható a két forrásból érkező anyag, nehezebb írni, mert alátámasztom magam, amihez még könyök és vállfájdalmak is társulnak. Kidobom inkább az egészet a g****!"
"A hétvégén két csótányt is megöltem. Lassan hívni kéne a sötét zsarukat, mert ha megtalál az Edgar bőrbe bújt bogár, azt hiszem, bajban leszek..."

"Én már nem értem, mi folyik itt, meg, hogy ki mit miért mond nekem... Elvesztettem a fonalat, úgyhogy azt hiszem most egy darabig kiszállok a körhintából! Addig a többiek döntsék el, hogyan tovább, mert mire visszajövök, konkrét válaszokat akarok hallani!" ---- tudom, hogy ezt most senki nem fogja érteni, most csak magamnak tombolok.

Koszfészek

Porban, zaccban áznak a bögrék,
papírfecnik, morzsák foszlanak a padlón.
Rúzsfoltok egy borospoháron,
egy lábas oldalát marja a tej.
Ki tudja, hány napja áll már így.
A rózsák is már rég elszáradtak,
a víz is már bezöldült rég.
Álomba merült a vég.
Enyészet szaga csüng a pókhálókon,
rozsda marja a lakatot a záron.
Az ablak szárnyát nyikorgató szél
is megborzong, s pár szikkadt levél
behull a szőnyeg szélére hervadni tovább.
Elhagyott rongybaba vagyok,
mozdulatlan nézem a szoba elmúlását.
Zenél nekem a szuvas padló,
s egy idetévedt rigó.
Arcomra festett mosolyom kopott, fakó.

Párkapcsolatok á la XXI. század

Manapság úton útfélen belebotolhatunk mindennemű problémába, ami a párkapcsolatainkat illeti. Ha minden rendben is van, akkor magunk keresünk valami hibát, hogy lehessen valamin kattogni, s hogy nyugodt szívvel gyűlölködhessünk idegenek boldogságán, amikor egy csalódás után romantikázó párokat látunk a parkban.

Miből is erednek e világrengető bajok, hibák, melyek felett nem vagyunk hajlandóak elsiklani, mind inkább a tökéleteset keressük, üldözzük, s ennek köszönve vetjük magunkat a boldogtalanság mélységes bugyraiba? Nem kell túlzottan tájékozódni az embernek, hogy hasonló hisztériás hangvételű, depresszív ömlengéseket lásson, vagy halljon, elég, ha bekapcsolja azt az átok szülte masinát, az elektronikus világ bölcsőjét, a számítógépbe rejtett szörnyet, melynek rettegett neve, az internet. Ha egyszer oda valaki beszabadul, a világ minden szennyét egy helyen találja. Persze, most nem erről lesz szó, de sok köze van az internethez is, s annak az emberekre mért végeláthatatlan következményekkel járó hatásáról, a vulgaritástól kezdve a szexuális túlfűtöttség, a tökéletes példaképek nyálcsorgást előhívó villogó képeiig. De térjünk is rá a tárgyra, miről is lesz itt most szó!

Kezdeném az elején. Mindenki ismeri azt a nagyon híres internetes oldalt, melyet többnyire kék színéről ismer mindenki, s arról, hogy ott igazán meg lehet mondani bármit, bárkinek, bármiről. Minden egyes nap, amikor csak rátekintek erre az oldalra, bánattól, csalódástól, vagy túlzott önerő fitogtatástól csöpög a képernyő. Kiírják, hogy „ilyen az igazi férfi…”, meg „az igazi férfi az, aki…”, az „igazi nő, aki…” s sorolhatnám napestig eme túltelített illúzióktól, hiúságtól kicsorduló sorokat, mely mind azt tükrözi, hogy a mai emberek túl sokat várnak. Maguktól is, de főleg a másiktól. Valójában ezek az emberek nem társat keresnek maguknak, csupán meg akarnak felelni olyan egekbe kiáltott elvárásoknak, melyet a médiának köszönhetően mindenki tökéletesnek hisz, s csak azt tekinti elfogadhatónak, amit lát az információszűrő berendezéseinken keresztül. Szakítás után születő bölcsességgel is ellátnak nap, mint nap, mint például: „én már sok csalódást átvészeltem, de nem törhet meg a legnagyobb Isten csapása sem, mert én tudok szeretni és megbocsájtok…” és a többi, és a többi. Persze, szükséges, hogy amint padlóra kerülünk, valamiből erőt merítsünk, s visszasegítsük magunkat a mélyből, de attól még nem kéne elfelejtenünk, hogy emberek vagyunk, nincsenek természetfeletti erőink, s felállni a pofára esés után szép dolog, de nem feltétlen tesz minket különlegessé.

Összevetve a közösségi oldalakra kihírdetett nézeteinket, bölcseleteinket, mindinkább úgy látom, az emberiség helyzete kezd a végsőkig elfajulni. A testiség jóval kifejezettebb a párválasztásban, s egyre elhanyagoltabbak a beszélgetések, a lelki egyensúly keresése két ember között, melynek hanyagolása vezet legtöbbször a kapcsolatok tönkremenéséhez. Elfelejtettük, hogy egy társat szeretni is kell, nem csak használni.  

A minap rátaláltam egy fórumra, melyen sorozatosan felmerültek ugyanazok a kérdések: Miért hagyott el? Miért csalt meg? Nos , ez elég komolyan elgondolkodtatott, vajon mit tudnak ilyen gyakran elrontani embertársaim, hogy sorozatosan kudarcba fulladnak kapcsolataik, s másnál keresik azt a boldogságot, melyet állítólagos szívük választottjától nem kapnak meg. A legtöbb hiba, ahogy olvastam, a szexuális életben történt változások, az elhidegülés, vagy ellaposodás, mely képes véget vetni egy kapcsolatnak, akár hosszú az, akár rövid. Egyszer, régen hallottam egy igen okos kijelentést: A szex lehet olyan fontos, hogy ha az rossz, tönkre tegyen egy kapcsolatot, de annyira nem lehet fontos, hogy csak azt tartsa egybe. Ez alapján végül is érthető, miért is romlik el egy idő után minden két ember között, mindennapossá válik, unalmassá, hogy minden nap ugyan az az ember mellett találjuk magunkat az ágyban, vagy az együttlét nem elég változatos, illetve egyéb. Az viszont, hogy ezt a problémát csak azzal képesek „javítani”, hogy más ágyában keresik a boldogságot, számomra nem célravezető, sőt, inkább a feleslegesség, s a butaság netovábbja. Ilyen esetekben feltétlenül szükséges lenne a kommunikáció a partnerek között, a megoldás keresése, a hiba kijavítása, nem pedig a hallgatás, a nyelés, majd a félrelépés. Az a baj, hogy ez a kommunikáció, rohanó világunkban súlyos mértékben hiányzik az életünkből, nincs egy percünk leülni, átbeszélni az észrevételeket, szánni egy kis időt a másikra. Könnyebb inkább átsiklani a dolgok felett, s amikor már végképp nincs segítség, kitörni, hogy bezzeg évek óta ez se jó, az se jó. Emellett az is „öreg hiba” (hogy éljek egy ismerősöm kifejezésével), hogy kapcsolatainkban mélységesen önzők vagyunk. Valljuk be, gyakran előfordulnak az ehhez hasonló viták, mint ez: „Én mit meg nem teszek érted, te viszont a kisujjadat se mozdítod, hogy nekem jobb legyen!” Hányszor esett már meg velünk ez a hiba? Nincs igazam? Nem fordítunk egymásra elegendő időt, s kapcsolataink a mai napra már mindinkább a háttérbe szorítják az együttlétek pszichikai lényegét, egymás érzéseit, s a szexualitás is kimerül egy fajta versengésben, minek inkább az öröm okozása, s szerelmünk kinyilvánítása lenne a lényege.

A XXI. Század teljesen kifordított magunkból, minden túl gyors, nincs időnk, amikor lenne, akkor se szánunk időt a fontos dolgokra. Manapság már egyre fiatalabban kezdik a nemi életet és a partnerkeresést, olyanok, akik még szinte gyerekek. A párkapcsolattal való felvilágosítás ezzel szemben egyre csökken, s a felelőtlen fiatalság azt sem tudja, mi is annak igazán a lényege, csak lenni kell valakivel, mert kell, elvárja a társadalom, a környezet. A felvilágosítás alatt nem csupán a nemi életről való felkészítésre gondolok, hanem sokkal inkább arra, miért is keres magának valaki párt, mit is jelent szeretni valakit, s annak a szónak, szeretlek, súlya van, mellyel dobálózni borzasztó felelőtlenség. Elfelejtettük, mit is jelent valakit megszerezni, magunkénak tudni, vele feküdni és kelni, megbecsülni és igazán, tiszta szívből szeretni. Nem osztunk meg a másikkal lényeges dolgokat, melyek a fejünkben motoszkálnak, inkább követelünk, többet és jobbat, mindent elvárunk, s nem értjük, miért is nem találjuk meg azt, aki igazán a lelki társunk lenne. Esélyt sem adunk egymásnak, még inkább magunknak, hogy rátaláljunk erre a bizonyos személyre, hiszen lelkileg teljesen elzárkózunk.

Egy másik felmerülő gyakori probléma az ősi méreg, a féltékenység. Ennek persze lehetnek erős alapjai, mindazonáltal legtöbb esetben önmagunkban keresendő a féltékenység oka. Miért vagyunk féltékenyek? Vagy azért, mert nem bízunk a partnerben, vagy azért, mert nem bízunk magunkban. Mi vezethet ahhoz, hogy ne bízzunk a másikban? Ennek számtalan oka lehet, például, ha már egyszer félrelépett, illetve titkolózik, vagy csupán olyan elszabadult az életvitele, hogy bármikor bármi megtörténhet, cselekedetei kiszámíthatatlanok. Az, hogy magunkban nem bízunk visszavezethető életünk bármely részére, ahol egy vagy több személy semmibe véve érzéseinket, olyannyira a földbe tiport, hogy attól kezdve megcsappant önbecslésünk, s nem merünk hinni abban, hogy bárki is szeretni fog, s hű lesz hozzánk, hiszen miért is érdemelnénk meg. Alapvető nevelési hiba, túl nagy elvárású szülők idézhetik a cseperedő gyermekben azt az érzetet, hogy soha nem lesz jó semmire, de egy hűtlen partner, vagy erőszak is kihozhat belőlünk hasonló önsanyargató téveszméket, hogy mi nem vagyunk elég jók.

Hogy összegezzem gondolataimat, nagyon rossz irányba haladunk. Persze a baj nem fenyeget mindenkit, csodaszép történeteket lehet hallani mai napig az igaz társakról, s látni is olyan embereket, kik együtt öregszenek meg boldogságban. Viszont a kommunikáció hiányzása az együtt eltöltött időkből, az odafigyelés és törődés hiánya túl nagymértékben van jelen, s minden problémának, mit fent felsoroltam, ez az igazi oka. Zárásul megosztanék az olvasóval egy rövid és szerintem tanulságos kis anekdotát, mely jól példázza, mit is rontunk el:

„Egyszer megkérdeztek egy idős házaspárt,hogy hogyan tudtak 50 éven át hűségesek lenni egymáshoz. Erre ők ezt felelték: Ha a mi időnkben valami elromlott, nem eldobták,hanem megjavították.”

Mert jár!

Repedt fazék, így sírok én neked,
vonaglik minden hang a torkomban.
Kétség és lelassult öntudat
övezi elmémet ebben a pokolban.
Kivonul az éjszakába dalom,
feszengve, nehogy valaki meghallja.
Csendes kis e-moll...
Az egész élet egy nagy csapda!

Sikolts végtelen!
Krémszínű hányadék a fűben
az elvesztegetett idő.
Egy beázott cipő,
felriadás az éjszaka közepén...
kopogtatás, hol nincs más, csak én...

Fagyjon beléd az élet!
Fusson más, ki utol nem érhet.
Én inkább iszom egyet!
Mert jár!

Mindegy

Sötétebb ma éjjel az ég.
Csillagtalan, üres palatábla.
Hideg fut végig a Föld hátán.
A csend tőrt döf mellkasába.
Hűvös betonon lépdel két láb,
céltalan menetel egy sóhaj.
Kart karba fonva, szótlan jár,
arcát takarja tengernyi fekete haj.
Ég belül a pokol, mégis
nyugodt léptekkel megy.
Ordítaná szerelmét az égnek,
de már úgyis mindegy...

Komikus döbbenet

Vannak olyan pillanatok az életünkben, mikor képtelenség eldönteni, hogy sírjunk, vagy inkább nevessünk elkeserítő sorsunkon. Én most jutottam el arra a pontra, mikor tényleg nem tudom, mit is tehetnék. Persze, minden kilátástalan női monológ azzal kezdődik, hogy van egy fiú, aki... tetszik, bejön, nem rossz, bla-bla. Nos, nálam is hasonlóképp, bár a dolog eleve reménytelen, azért álmaimtól mégis vártam valamiféle biztatást, hátha majd a képzelet világában történhet valami, ami röpke időre, de boldoggá tesz. De figyeljél! Álmomban hatalmas reménysugárt lövellve szívembe, odajött hozzám az áhított ember, megölelt hosszan, puszit adott piruló orcámra, ámbár, mikor a puszit viszonoztam, elengedett, s távozva mosolyán keresztül ennyit mondott: Mindketten sírni fogunk!
Nos, már a saját álmaim sem adnak nékem reményt... Azt hiszem, ennyit erről a napról, s az egész meg nem történt románcról! :D Köszönöm világ! Én is szeretlek!

Egy pillantás elég

Megdermedt sóbálvánnyá válok,
s megbabonáz egy szívbe szúró átok,
felhők között, víg szárnyakon szállok.
Egy pillantás elég,
s elhiszem, igaz, amit látok.
Bár lehet, csak csúfos délibábok.

A Majális elseje egy szép dolog

Ez évben is ünnepeltünk egy kis munkaszünetet a munka előtti tisztelgés neves napján. A kollégiumi társaság mindig meg tud valamivel lepni. Igaz, hogy alig húszan jöttünk össze a szervezett sütögetésre, meg a másnapi bográcsozásra, de azért igazán meghitt két nap volt, ha engem kérdeztek. Kedd este volt egy kis tűzrakás, sütögetés az udvarban, körülguggolták a tüzet, úgy néztek ki, mint a fecskék a villanydróton, a nyársak is valami átkozottul romantikusan csillogtak a tűz forró fényében. A virslik, szalonnák és hagymák illata áradt a levegőben, s Norbi rémtörténetei hihetetlen színt vittek az estébe. Ment a szokásos jó zene, a szorgalmas krumplipucoló leányzók keze alatt folyt a munka, az összkép hangulata pedig még vegyült a ligetből átáramló zajokkal. Szinte fesztiváli. Elsején délután pedig ment a bográcsozás, meg a pokrócokon sziesztázás az udvar füves, árnyékos részén. Miután jóllaktak a fiatalok, akkor kezdődött a háború. Minden ott kezdődött, hogy néhány pici vízipisztollyal fröcskölték egymást ketten-hárman nagyjából. Aztán, gondolom én, olyan is kaphatott, akinél nem volt pisztoly, így megtöltődtek az üres két literes üvegek is, majd lassan előkerültek a vödrök és lavórok. Ott rohangáltak össze vissza, fröcskölték a vizet egymásra, meg nagyjából mindenhova. Egyszerűen öröm volt nézni őket, ahogy az év közben komoly, felelősségteljes (komolyan ne vegyed) hallgatók egy csapásra változnak öt éves felszabadult gyermekekké. Voltak ám olyan fondorlatos hátbatámadások is, mikor két lány a bejáratnál két oldalt vártak valakit egy-egy lavór vízzel, hogy kijöjjön és jól nyakonönthessék. Ez az akció sikeres is volt párszor. A barátnőmmel úgy gondoltuk, hogy szeretnénk ebből kimaradni, megpróbáltunk olyan útvonalon keresztül menni a csatatéren, ahol nem ér minket víz, de Fortuna aznap elfordult tőlünk, s a sors végül utolért bennünket is. A barátnőmet a bejáratnál, engem meg a lifteknél. Ebből lehet következtetni, hogy a kollégiumon belül is tocsogott a víz. Én úgy éreztem rivendzset kíván ruhám leöntése, így hát beálltam a sorba egy üveg vízért. Kergetőztem én is egy darabig, de lassan elhalkult a társaság, s inkább kiálltunk a napra száradni. Aztán még pingpongoztunk kicsit, s miután rájöttünk, hogy teljesen zsírok vagyunk hozzá, inkább hagytuk és felmentünk a szobánkba, száraz ruhákat ölteni. Estére meglátogattuk a ligetet, hogy megtekintsük közelebbről a Bon bon együttes romantikus zenei világát. Meglepetésként ért, hogy szinte minden számukat ismertük, egészen jól is éreztük magunkat.

Persze ennyivel még nem merült ki az ünneplés, a csütörtöki pihenés után tegnap este fél tizenegykor elugrottam haverokhoz, mert... hát... valójában csak azért, mert hívtak és volt náluk alkohol. Egy volt a hiba, hogy az alkohol vodka volt. De hát mit lehet tenni, a szesz azért van, hogy fogyasszuk. Egy-két óra elteltével már fitogtattam az erőmet, s félredobtam nőiességem maradék részét is, ami egyébként sincs. Nem lehettem egy kellemes vendég, de hála égnek, nem törtem el semmit, s kompromittáló képek sem készültek, pedig az már tényleg csoda. Ebben még semmi rendkívüli nem is lenne, ha nem az történik ma, ami történt. Van az a szívszorító érzés, mikor kavarog a világ benned, a torkodban érzed, hogy ég a gyomrod, s apád azt mondja, hogy csilis bab van ebédre. Eleve azért imádkoztam, hogy képes legyek megenni, de vannak esetek, amikor annyira el megy az eszem, hogy nem gondolok a cselekedeteim következményére, s a gondolataim abszurdságára, mint például ez esetben is, mikor felvetettem az ötletet, hogy kóstoljuk meg a kaja mellé azt a bort, amit karácsonyra kaptam. Ami minőségi bor, nem keverheted kólával, s ráadásul csontszáraz, meg erős alkoholtartalmú, szinte az illatából lehetett érezni, hogy ez szét fog marni, mint a hangyasav. Néha úgy érzem, hogy egy adrenalinfüggő állat vagyok, hogy ilyen lehetetlen feladatok elé állítom magam. De képes voltam mindent szépen elfogyasztani, minden gond nélkül. Tehetség a felsőfokon! 

Ma este azt hiszem itthon maradok. Majális foreva! Remélem a tiétek is jól múlt!

Tizenegy múlt

Teljes a metamorfózis. Átalakult végtelenben bolyong a fejem. Kiszáradt a szám, lehullt a sós esőcsepp az orcámon, s álom hív egy utazásra. Nem készültem még el. Haszontalan rongyaim széjjel hevernek az ágyamon, s az asztalon, pénz a zsebemben, de nem akarok menni. Pakolni... Fülembe hörög a zene, s belemerül minden gondolatom a hangokba. Együtt ordít a lelkem a fémesen rekedt énekkel. Hipnotizál. Megint kipihenetlen fejjel fogok reggel az állomáson cigarettával a kezemben belebámulni a hajnal ébredező látványába, a munkába indulók csendes menetelésébe. Miért nem fekszem le?

reménytelen vagyok

versenyző cseppek az ablakon folynak,
felhők mögött nincs nyoma a holdnak.
nem szólsz, nem vagy itt, nem is létezel.
ha mégis, észre úgysem veszel.
hajnalhasadtával elindulok.
egyre közelebb jutok,
bár úgy érzem, csak távolodok.
fényévekre, s attól is messzebb futok.
szólnék hozzád... de nem tudok...

Csata vége

lobog a fáklya az elhalt csatán
átszúrva pihen a kard az ellen nyakán
felajzott győztesek isznak, gyaláznak kit érnek
addiktív a hatalma a kiontott vérnek...
már nem remélek

messze indul

Láncra vert kálvárián sopánkodó angyalok.
Összeaszott ördögszekér andalog
az utca tövében, s nesztelen
eltűnik utána a fagyott végtelen.
Lejárt bakelit szava zúg messze az éjben,
csillogó igazgyöngy a süket fülek sötétjében.
Messze indul vándormadár lelke,
otthont keres valahol... nagyon nagyon messze.

Jó éjszakát (nem józanon ez vagyok)

oszló törmelékein aluszik a csend ma este,
álmatagon nézem a hold fényét.
el is mennék, de maradnék is örökre,
mártogatom bal kezem egy bögre meleg vízbe.
nincs értelme.
semminek nincs.
forgolódó éjszakában, sörös doboz ajkán csüngve,
reszketve kattog a szó kezem alatt,
ma már nem található meg az elrejtett kincs.
csúszik a kilincs.
szorítja csuklóm a költői bilincs.
fárad a szemem, bágyadt félhomály fedi,
elmesélek egy régi mesét neki.
Aludj drága,
csóközön szádra.
Holnap vár a süllyedő bárka.
Aludni kell máma.
Jó éjszakát!

Dizányváltás

Mert én azt mondtam szépen, hogy ma de bizisten valaminek történnie kell, és így is lett. Új küllemet kapott lelkem szemetesvödre, ha tetszik, ha nem, ez most egy darabig így fog kinézni, mert számomra most ilyen a világ, és így látom szépnek! Így, a maga ocsmány, absztrakt valóságában. Köszönöm a figyelmet!

°

°

°

°

°

°

°

°

°

°

°

Úgy!

Ima az éjszakának

Vágyok fényed után, ó napom,
ékszerfényű, vérarany csillagom!
Szánd meg ez imát, éjszakai ég,
melyben fáradt szívem, szánalmas, de ég!
Könnyeim tépi a selymes fuvallat,
s az éternek sóvárog e csendes szavalat.
Forduljon felém nesze a mának,
mert nem vagyok éhezője mennyei mannádnak.
Egy rebbenő levelet kérek,vagy éledő rügyet,
károgó varjak helyett egy ürügyet,
hogy úgy ébredjek, mosolyt szül majd a reggel,
ne átkozzam földbe minden nap, ha felkel!
Hallja meg az éjjel szomorú imámat,
ködben lelkem, ha valamit még kívánhat,
mondjon egy szót, egy átkozottat, ha kell!
Mert más tudom.... tudom, hogy nem kell!

V.nap. Mer' jó!

Nos kérem hát, eljött az év eme csodaszép rózsaszínbe öltözött, verőfényes esőfelhős, hideg februári napja, név szerint Valentin nap, vagy Bálint nap, kinek hogy tetszik. Ez a nap többféle magatartást hoz ki az emberekből, van, akiből árad a szerelem és ontja a szíveket minden irányba, van, aki úgymond "lesz@rja" az egészet, de legbelül azért mégis arra vágyik, hogy valaki átölelje, van, aki depresszióba zuhan, mert őt nem szereti senki, s még sorolhatnám.
 Blamálhatnám itt én is ezt a napot, hogy éééén lááány lééééétemre lesssssssz@rooooooom, meg minden, de ez már csak a facebookra nézve már reggel nyolckor is túl mainstream volt. E helyett inkább csak mesélnék kicsit magamról, már csak azért is, hogy feldobjam a napot, vagy felvidítsam a kis magányos szíveket, hogy ne érezzék magukat szerencsétlennek, mivel volt nékem pár kellemetlen élményem így szerelem-ügyileg.

Óvodában elég szörnyű teremtés voltam, ahogy azt elmesélték édesanyámék. Kis csinos fodros habpuszedli ruhácskáimban tipegtem végig minden áldott reggel a folyosón, egyik másik hímestojás integetett, köszöngetett nekem, én viszont magasba emelt orral pottyantottam rájuk, mint a galamb a villanydrótról. El se tudom hinni magamról, hogy egy ilyen szívtelen nőszemély voltam :(
Bár az első viszonzatlan szerelem engem is utol ért még abban a pisis korszakomban, mikor is a kiválasztott fiú szinte menekült szerelmem elől. Elismerem, kicsit túlzásokba estem...

 Elemi iskolásként viszont igyekeztem nem kimutatni, ki tetszik, ki nem, hogy ezen hibát ne kövessem el ismét. Sajnos a titkolózásra nem sok esélyem volt, mert van nekem egy kedves bátyám, aki ugye tudott rólam mindent, mivel jelen volt minden szülői, nagyszülői faggatózásnál (ééééés neked Sárikám, tetszik-e valaki az osztályból? vannak szép fiúk? bla bla). Volt szerencsém úgy visszatérni öt perces szünetről, hogy az egész osztály rajtam kacarászik, mert a nagytesó elárulta a nagy titkot, kibe is szeretett bele egyetlen aranyos kis hugicája. Utólag is kösz, b@sz'+! :D

A legkedvencebb történetem az első "járás". Hetedikes kisnagylány koromban történt az eset. Volt ugye nekem egy ilyen párocskafélém még oviban, akivel egymás mellett aludtunk, meg együtt játszottunk, sőt, egyszer még puszit is adott, az pedig hujajjaj, mekkora dolog volt ám! Szóval ez a kiskori nagy szeretés megmaradt, vagy visszajött ifjú tinédzser korunkra, aztán egyik szünetben megkeresett az udvaron, hogy ő most aztán beszélni akar velem. Akkor volt ám a nézés a lányok fiúk között, hogy na most itten lesz valami! Szerintem ismeri mindenki azokat a gyerekes reakciókat, hogy fúúúúúúú,egy fiú meg egy lány beszélgetnek, SZERELMESEEEEEK, PUSZISZKODNAK, HÚÚÚÚÚHAAAAAA!! Igen, ezt hallgattam egész nap. No de előbb kanyarodjunk vissza. Szóval elhívott a kis játszótársaimtól beszélgetni.Végigsétáltunk az udvaron, meg vissza, addig ő szépen részletesen kifejtette nekem érzéseit és szándékait (nagyon tetszel, akarsz velem járni?). Én meg nagyon erősen elgondolkodtam a dolgon, megfontoltan adtam neki választ (nanáhogy!). Nem voltam éppen az a mindig központban levő lány a barátaim körében, bár szívem mélyén szerettem volna ott lenni, hogy rólam beszéljenek (igen, mert én ilyen kis hülye voltam, mint egy reménytelen kis celeb), ez a "járás" pedig egy nagy szó, egy presztizs volt annó a fiatalság körében, úgyhogy akkor debüdösül nagy valakinek érezhettem magam. Az egész kapcsolat tartott vagy két hétig, s ez alatt egyszer-kétszer hazakísért, adott puszit az arcocskámra, egyszer pedig MEGFOGTA A KEZEM :OO A csattanó pedig a végére pár hónappal később volt, szintén szünetben történt, a legjobb barátnőmmel sétálgatván az udvaron, egyszer csak odacsörtet hozzánk ez a fiú, akit méltán nevezhettem EXemnek, meg egy haverja ezzel a csábító szöveggel:
- Na szasztok! Nem akar valamelyikőtök járni a Xy-nal? - (nem nevezem meg az EXet, ha nem baj) :D
Úgy gondolom, valami rekordkísérlet lehetett, aminek (legyek rá büszke....) én is része voltam.

No persze a járás és ez a szerelem dolog fogalma mára megváltozott teljesen számomra (számunkra), hiszen valamelyest érünk a korral agyilag is. De maradjunk most a Valentin napnál. Aszondják, hogy ezen napon megajándékozzuk azt, akit szeretünk. Na már most azt ki mondta, hogy kizárólag a párunkra kell gondolni? Anyád, apád talán nem szereted? Vagy a testvéredet? Vagy a legjobb barátodat/barátnődet? Esetleg azt a rohadt szexi és intelligens jószágot, akit a tükör másik felén látsz minden reggel, mikor megmosakodsz? Há' nesze neked, nem kell párban lenni ahhoz, hogy szeretet és törődés vegyen körül, csak tudni kell, hol kell keresni! Bár szerintem ez az év minden napján megtehető. No tessék, el is kezdtem blamálni a mai napot... Jó, befogtam a számat! :DD A lényeg, hogy nem keseredni, találjuk fel magunkat, aztán tessék inni rendesen!


Végső szónak egy jó csajozós/pasizós szöveget megosztanék veletek, mely biztos siker!

Ha te fa lennél.....      jó fa lennél!

badum tss.... szar a kedvem

lépek...
lelépek...
vagy mellé.
Betöröm az orrom,
fáj, sírok. könnyezek.
felborítom az asztalt,
a pohár leesik róla,
szilánkokra törik.
megvág.
fáj, sírok...
rád ordítok.
nem érted miért.
eltűntél, nem láttalak.
s csak ordítok,
félek minden perctől,
míg nem szólsz,
reszketek.
s nem érted,
miért sírok.
féltelek...
de csak ordítok.
fáj... sírok...

Porcukrozott citromhéj

Összegek, hányadosok,
kérdések és talányok,
törtető kétségbeesett gondolatok,
fogjátok kezem,
táncoljatok velem!
Tegnapok és holnapok,
mind szárnyaszegett angyalok...
Majd egyszer mindent ellopok!
Átjár az önző kéj,
porcukrozott citromhéj,
még bizonytalan vagyok.
Jó szellemek,elhagytatok!
Kárörvendek,földönfutok.
Kárhozzatok oda, ahol vagyok!
Majd elhiszem, hogy otthon vagyok...

Kóbor

Kóbor sóhajtva indult messzire.
Ki tudja merre tart?
Talán nyugat fele.
Elvágtat távolra szilaj képzelet lován.
Megbízható úton-e,
vagy a semmi ösvényén tán?
Otthon maradt a múlt.
Mikor zsebébe nyúlt,
s kezet fogott benne az ürességgel,
visszanézett,talán
utána ment valaki az eszével.
Csak a délibáb integetett utána.
Előre,csak tovább!
Majd vezet a szíved lángja!
Az ég alja beborult.
S elvágtatott a Kóbor tébolyult.

Agykárosult földrengés (egy idióta magyarázat az összeomlásra)

Valamiért nem úgy mennek a dolgok,ahogy kellene. Nem értem, miért borul csődbe minden, amihez hozzákezdek, hiába átvirrasztva éjszakákat, rontva szemem világát. A világ érezhetné olykor elképesztően különlegesnek magát, ha alvás helyett azt választom, hogy valami hasznosat csinálok, de nem, üss pofán, kérlek, mintha nem lenne így is elég, amim van!
Fogom a kicsi billentyűzetet, kiadom,amit kell,mert ez így nem állapot. A boldog szünet is úgy ért véget, hogy arcul csaptak egy betonkővel, természetesen csak jelképesen, a fájdalom is csupán a képzelet szüleménye, de azért érik, mint a földben nyugvó krumpli. Úgy bizony, egy krumpli! Nem elég, hogy a föld sötétjében tölti magában élte hosszú perceit, levelein a paraziták is olykor tanyát vernek. Kell ez nekem, ha már nem vagyok hajlandó kozmetikai kenceficéket használni, legalább a könnyeim tisztítsák ki a pórusaimat. Eljött az a pillanat, hogy már nem is érdekel semmi, inkább sorvasztom magam tovább a föld mélyébe, József Attila depressziója mindig segít abban, hogy gyorsan mélypontra kerüljek. Padlóra kell ilyenkor zuhanni teljesen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Száműzöm magam a sorstalanság képzetei közé, az elhagyottság és a magány vermébe, hogy fájjon, hogy üssön, s fogyjon ki belőlem a megmaradt boldogsághormon tartalék is. Lezuhanni, s nyalogatni a port a földről. Ropogjon a fogam alatt, érezzem a kosz keserűségét, mocskolja be a számat, hogy legalább indokolni tudjam a trágár kifejezéseimet! Mert ezt kell tennem... Miért? Ha úgy érzem, kicsúszott a kezemből az irányítás, akkor már úgyis minden mindegy, nem? Olyankor inkább a bukósisakot is leveszem, kikapcsolom az övet, aztán csapassa neki, jöjjön, aminek jönnie kell. A mélypont jó. Szétzuhanni jó. Miért? Elmagyarázom. Ha az ember kapaszkodik, küszköd, pánikrohamával próbál visszakecmeregni a nyeregbe, csak még jobban hergeli a körülötte vívódó káoszt. Jobb inkább elengedni mindent, ellökni a kétségbeesést, leesni a lóról. Megpihenni kicsit a padlón, kibőgni a fájdalmat, kurvaanyázni, ha attól jobb. S ha már lent vagyunk a legalján, az a legszebb érzés, mivel onnan csak felfele mehetünk. Leesni már úgysem lehet, csak haladni a jó irányba. De ha ott is maradok végleg, legalább egy esztétikus fosszíliával több lesz a világon.

Kedves nézőközönség, mind a ketten (vagy ahányan), ne keseredjetek rajtam, hagyjátok rám, hogy bolond vagyok! Az állapot mindig változik, én pedig keresem benne a magamnak leghasznosabb módját, hogyan élvezzem, vagy használjam ki azt. Ezt is átalakítva ihletté, betűkké, kihasználom arra, hogy lenyugodjak, majd menjek tovább. Kellemetes borúmentes vizsgaidőszakot, az erő legyen veletek!

Álmodozó

Betakar a holdvilág,
de már rikolt is a sápadt reggel.
Szomorkásan búcsúzik
az éjszaka, álmatlan fejjel.
Koffeintől reszketve
pislog ki belőlem az élet,
papírhalmok,betűhegyek,
ó szemem,táncolnak véled.
Didergő havas tájon
ébred a város lelke,
gondolatban elsurranok,
mint álomvilágban a lepke.
Elszökök innen kicsit,
egy messzi kis házba.
Ott sóhajt egy hang,
egyedül,rám várva.
Öleléssel szorítom,
s bár még nem engedném,
visszaránt a valóság,
s a hiány kapaszkodik belém.
Elsuttogom neved,
vigye el hozzád a szél.
Mondja el,hogy van egy lány,
ki vár rád,bármerre legyél!

Utolsó napok

Az utolsó napok a legszörnyűbbek a szünetben. Az elmúlt pillanatok játszódnak le a fejedben újra és újra, a gondolat pedig nem hagy nyugodni, miért nem tarthatott egy kicsit tovább. Rengeteg idő volt, melyet be is töltöttünk sok-sok vidámsággal, beszélgetéssel, most mégis úgy érzem, nem élveztem ki eléggé. Akarok még a végtelen percekből! Kapkodok az ürességben valami után, mint egy kétségbeesett drogfüggő. Torkosságra kárhoztatott az élet, de nem ad többet egy perccel sem. Nem is lenne elég soha... Eljött az idő, térjünk nyugovóra, s  majd az álom elhoz minden szépet... visszahozza az elmúlt estéket... reggeleket... amikor a hullámzó füst játszott a redőny résein beszökött fényben... s a gitárhang a sötétben. Ott leszek majd, s Te velem.