Köd

Sűrű fehér réteg borult tegnap az utcákra. Opálos félhomályba borultak az utak a kis falvak között. Egészen szűkösnek tűntek az egyébként végtelennek tűnő szántóföldek ilyenkor, az est sötétjében, a lámpáktól mentes kopár utakon. A sűrű köd úgy takarta be a tájat, fákat és tanyákat, mint csecsemőt az édesanyja egy pihe-puha fehér dunnába. Csak bámultam kifelé a kocsi ablakán. Elmerültem benne. Olyan átláthatatlan volt, mintha szürkehályogban szenvedne hirtelen mindkét szemem. Nincsenek fények, minden halovány és homályos. A mellettünk elsuhanó szilaj autók fényei sem látszottak sokáig. Van akinek nem ér annyit az élete... Vakon szaladni a semmibe... A hatalmas fehér semmibe. Itt-ott felszakadozott kicsit a félhomály, olyan volt, mintha egy felhő leszállt volna a földre. Olyan volt... mint... egy vattacukor. Hmm... milyen finom is a vattacukor! Igazából förtelmes egy találmány. Ragad. Az ég adta világon mindenhova, az ember kezére, arcára, hajába, ruhájára. Emellett cukor. Semmi más, csak tömény cukor. Ropog a fogak alatt. Egészségtelen, színezett, ragacsos förtelem! Ha belegondolok, igazából sose szerettem, és mégis szeretem. A mai napig boldog vagyok, ha eszembe jut az íze, az illata, vagy a tapintása, amint elolvad a számban. Megmosolyogtat, mert köt hozzá sok-sok pillanat a régmúltból. Eszembe jutnak a búcsúban töltött percek, órák, a forgó hinta zenéje, a tömeg zaja, a gyereknevetések, a szülők, nagyszülők, akik a zsebük mélyére nyúltak, hogy a gyerek megkaphassa azt a pihekönnyű, színes masszát, melynek elkészítését ámulva nézte hosszú percekig, nyálcsorgatva. Eszembe jutnak az általános iskolás éveink, amikor rózsaszín cukorpamacstól díszített hajjal röhögtünk a bank mögött egy betondarabon, kibeszélve épp kikkel és mit sms-eztünk nagyszünetben az iskola wc-jében. Eszembe jut, amikor először vettem valami édeset egy olyan személynek, akit édesemnek hívtam. Eszembe jut, hogy akkor milyen boldog voltam.

...Miért jutnak eszembe ilyen dolgok a ködről???