Porcukrozott citromhéj

Összegek, hányadosok,
kérdések és talányok,
törtető kétségbeesett gondolatok,
fogjátok kezem,
táncoljatok velem!
Tegnapok és holnapok,
mind szárnyaszegett angyalok...
Majd egyszer mindent ellopok!
Átjár az önző kéj,
porcukrozott citromhéj,
még bizonytalan vagyok.
Jó szellemek,elhagytatok!
Kárörvendek,földönfutok.
Kárhozzatok oda, ahol vagyok!
Majd elhiszem, hogy otthon vagyok...

Kóbor

Kóbor sóhajtva indult messzire.
Ki tudja merre tart?
Talán nyugat fele.
Elvágtat távolra szilaj képzelet lován.
Megbízható úton-e,
vagy a semmi ösvényén tán?
Otthon maradt a múlt.
Mikor zsebébe nyúlt,
s kezet fogott benne az ürességgel,
visszanézett,talán
utána ment valaki az eszével.
Csak a délibáb integetett utána.
Előre,csak tovább!
Majd vezet a szíved lángja!
Az ég alja beborult.
S elvágtatott a Kóbor tébolyult.

Agykárosult földrengés (egy idióta magyarázat az összeomlásra)

Valamiért nem úgy mennek a dolgok,ahogy kellene. Nem értem, miért borul csődbe minden, amihez hozzákezdek, hiába átvirrasztva éjszakákat, rontva szemem világát. A világ érezhetné olykor elképesztően különlegesnek magát, ha alvás helyett azt választom, hogy valami hasznosat csinálok, de nem, üss pofán, kérlek, mintha nem lenne így is elég, amim van!
Fogom a kicsi billentyűzetet, kiadom,amit kell,mert ez így nem állapot. A boldog szünet is úgy ért véget, hogy arcul csaptak egy betonkővel, természetesen csak jelképesen, a fájdalom is csupán a képzelet szüleménye, de azért érik, mint a földben nyugvó krumpli. Úgy bizony, egy krumpli! Nem elég, hogy a föld sötétjében tölti magában élte hosszú perceit, levelein a paraziták is olykor tanyát vernek. Kell ez nekem, ha már nem vagyok hajlandó kozmetikai kenceficéket használni, legalább a könnyeim tisztítsák ki a pórusaimat. Eljött az a pillanat, hogy már nem is érdekel semmi, inkább sorvasztom magam tovább a föld mélyébe, József Attila depressziója mindig segít abban, hogy gyorsan mélypontra kerüljek. Padlóra kell ilyenkor zuhanni teljesen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Száműzöm magam a sorstalanság képzetei közé, az elhagyottság és a magány vermébe, hogy fájjon, hogy üssön, s fogyjon ki belőlem a megmaradt boldogsághormon tartalék is. Lezuhanni, s nyalogatni a port a földről. Ropogjon a fogam alatt, érezzem a kosz keserűségét, mocskolja be a számat, hogy legalább indokolni tudjam a trágár kifejezéseimet! Mert ezt kell tennem... Miért? Ha úgy érzem, kicsúszott a kezemből az irányítás, akkor már úgyis minden mindegy, nem? Olyankor inkább a bukósisakot is leveszem, kikapcsolom az övet, aztán csapassa neki, jöjjön, aminek jönnie kell. A mélypont jó. Szétzuhanni jó. Miért? Elmagyarázom. Ha az ember kapaszkodik, küszköd, pánikrohamával próbál visszakecmeregni a nyeregbe, csak még jobban hergeli a körülötte vívódó káoszt. Jobb inkább elengedni mindent, ellökni a kétségbeesést, leesni a lóról. Megpihenni kicsit a padlón, kibőgni a fájdalmat, kurvaanyázni, ha attól jobb. S ha már lent vagyunk a legalján, az a legszebb érzés, mivel onnan csak felfele mehetünk. Leesni már úgysem lehet, csak haladni a jó irányba. De ha ott is maradok végleg, legalább egy esztétikus fosszíliával több lesz a világon.

Kedves nézőközönség, mind a ketten (vagy ahányan), ne keseredjetek rajtam, hagyjátok rám, hogy bolond vagyok! Az állapot mindig változik, én pedig keresem benne a magamnak leghasznosabb módját, hogyan élvezzem, vagy használjam ki azt. Ezt is átalakítva ihletté, betűkké, kihasználom arra, hogy lenyugodjak, majd menjek tovább. Kellemetes borúmentes vizsgaidőszakot, az erő legyen veletek!

Álmodozó

Betakar a holdvilág,
de már rikolt is a sápadt reggel.
Szomorkásan búcsúzik
az éjszaka, álmatlan fejjel.
Koffeintől reszketve
pislog ki belőlem az élet,
papírhalmok,betűhegyek,
ó szemem,táncolnak véled.
Didergő havas tájon
ébred a város lelke,
gondolatban elsurranok,
mint álomvilágban a lepke.
Elszökök innen kicsit,
egy messzi kis házba.
Ott sóhajt egy hang,
egyedül,rám várva.
Öleléssel szorítom,
s bár még nem engedném,
visszaránt a valóság,
s a hiány kapaszkodik belém.
Elsuttogom neved,
vigye el hozzád a szél.
Mondja el,hogy van egy lány,
ki vár rád,bármerre legyél!

Utolsó napok

Az utolsó napok a legszörnyűbbek a szünetben. Az elmúlt pillanatok játszódnak le a fejedben újra és újra, a gondolat pedig nem hagy nyugodni, miért nem tarthatott egy kicsit tovább. Rengeteg idő volt, melyet be is töltöttünk sok-sok vidámsággal, beszélgetéssel, most mégis úgy érzem, nem élveztem ki eléggé. Akarok még a végtelen percekből! Kapkodok az ürességben valami után, mint egy kétségbeesett drogfüggő. Torkosságra kárhoztatott az élet, de nem ad többet egy perccel sem. Nem is lenne elég soha... Eljött az idő, térjünk nyugovóra, s  majd az álom elhoz minden szépet... visszahozza az elmúlt estéket... reggeleket... amikor a hullámzó füst játszott a redőny résein beszökött fényben... s a gitárhang a sötétben. Ott leszek majd, s Te velem.