Valamiért nem úgy mennek a dolgok,ahogy kellene. Nem értem, miért borul csődbe minden, amihez hozzákezdek, hiába átvirrasztva éjszakákat, rontva szemem világát. A világ érezhetné olykor elképesztően különlegesnek magát, ha alvás helyett azt választom, hogy valami hasznosat csinálok, de nem, üss pofán, kérlek, mintha nem lenne így is elég, amim van!
Fogom a kicsi billentyűzetet, kiadom,amit kell,mert ez így nem állapot. A boldog szünet is úgy ért véget, hogy arcul csaptak egy betonkővel, természetesen csak jelképesen, a fájdalom is csupán a képzelet szüleménye, de azért érik, mint a földben nyugvó krumpli. Úgy bizony, egy krumpli! Nem elég, hogy a föld sötétjében tölti magában élte hosszú perceit, levelein a paraziták is olykor tanyát vernek. Kell ez nekem, ha már nem vagyok hajlandó kozmetikai kenceficéket használni, legalább a könnyeim tisztítsák ki a pórusaimat. Eljött az a pillanat, hogy már nem is érdekel semmi, inkább sorvasztom magam tovább a föld mélyébe, József Attila depressziója mindig segít abban, hogy gyorsan mélypontra kerüljek. Padlóra kell ilyenkor zuhanni teljesen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Száműzöm magam a sorstalanság képzetei közé, az elhagyottság és a magány vermébe, hogy fájjon, hogy üssön, s fogyjon ki belőlem a megmaradt boldogsághormon tartalék is. Lezuhanni, s nyalogatni a port a földről. Ropogjon a fogam alatt, érezzem a kosz keserűségét, mocskolja be a számat, hogy legalább indokolni tudjam a trágár kifejezéseimet! Mert ezt kell tennem... Miért? Ha úgy érzem, kicsúszott a kezemből az irányítás, akkor már úgyis minden mindegy, nem? Olyankor inkább a bukósisakot is leveszem, kikapcsolom az övet, aztán csapassa neki, jöjjön, aminek jönnie kell. A mélypont jó. Szétzuhanni jó. Miért? Elmagyarázom. Ha az ember kapaszkodik, küszköd, pánikrohamával próbál visszakecmeregni a nyeregbe, csak még jobban hergeli a körülötte vívódó káoszt. Jobb inkább elengedni mindent, ellökni a kétségbeesést, leesni a lóról. Megpihenni kicsit a padlón, kibőgni a fájdalmat, kurvaanyázni, ha attól jobb. S ha már lent vagyunk a legalján, az a legszebb érzés, mivel onnan csak felfele mehetünk. Leesni már úgysem lehet, csak haladni a jó irányba. De ha ott is maradok végleg, legalább egy esztétikus fosszíliával több lesz a világon.
Kedves nézőközönség, mind a ketten (vagy ahányan), ne keseredjetek rajtam, hagyjátok rám, hogy bolond vagyok! Az állapot mindig változik, én pedig keresem benne a magamnak leghasznosabb módját, hogyan élvezzem, vagy használjam ki azt. Ezt is átalakítva ihletté, betűkké, kihasználom arra, hogy lenyugodjak, majd menjek tovább. Kellemetes borúmentes vizsgaidőszakot, az erő legyen veletek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése