Egy szó jár ma a fejemben: Harmónia. Tény, hogy még mindig nem tanultam rendet, de mindent a helyén érzek. Egyszerűen elárasztott az a könnyed érzés, hogy minden rendben van. Teljesen kisimúltnak érzem magam. Lágy dallamokon vitorlázik a lelkem, úgy Isten igazából jól érzem magam. Tegnap ahogy a villamoson ültem, megláttam egy kis üzletben két nőt. Az egyik épp a kiválasztott menyasszonyi ruhában pózolt, a másik fényképezte. Nevettek. Kaptam tőlük egy másodpercnyi boldogságot. Lepergett lelki szemeim előtt, vajon mennyi mindenen ment keresztül ez a szép nő, a habcsókos fehér ruhában, amig megtalálta az igazit? Vajon egy teljesen váratlan pillanatban találkozhatott a vőlegénnyel az utcán? Vagy előre megtervezett volt a találka, majd első pillantásra egymásba szerettek? Vagy hosszú-hosszú barátságból alakult ki a románc, majd megállapodtak egymás mellett? Hirtelen villant be mindez, majd két megállóval arrébb már úgy gondoltam, nem is érdekel. Boldog, és más nem számít. Egyáltalán nem volt az a filmbeillő boldogság, inkább pajkos, gyermeteg... Úgy mondanám, IGAZI és szívből jövő. Mert, ami filmbe illően tökéletes, az nem igazi.
Bölcselkedhetnék itt napestig, aztán meg hallgathatnám a keserű visszhangokat, hogy csöpög az írásom. Tudjátok mit? Inkább vagyok csöpögős, mint egy depresszív, nyomort éljenző negatív szimbólum, aki csak az élet fájdalmát és sötétségét képes meglátni! Engem felüdít, ha valakit nevetni látok, még ha soha nem is ismertem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése