Párkapcsolatok á la XXI. század

Manapság úton útfélen belebotolhatunk mindennemű problémába, ami a párkapcsolatainkat illeti. Ha minden rendben is van, akkor magunk keresünk valami hibát, hogy lehessen valamin kattogni, s hogy nyugodt szívvel gyűlölködhessünk idegenek boldogságán, amikor egy csalódás után romantikázó párokat látunk a parkban.

Miből is erednek e világrengető bajok, hibák, melyek felett nem vagyunk hajlandóak elsiklani, mind inkább a tökéleteset keressük, üldözzük, s ennek köszönve vetjük magunkat a boldogtalanság mélységes bugyraiba? Nem kell túlzottan tájékozódni az embernek, hogy hasonló hisztériás hangvételű, depresszív ömlengéseket lásson, vagy halljon, elég, ha bekapcsolja azt az átok szülte masinát, az elektronikus világ bölcsőjét, a számítógépbe rejtett szörnyet, melynek rettegett neve, az internet. Ha egyszer oda valaki beszabadul, a világ minden szennyét egy helyen találja. Persze, most nem erről lesz szó, de sok köze van az internethez is, s annak az emberekre mért végeláthatatlan következményekkel járó hatásáról, a vulgaritástól kezdve a szexuális túlfűtöttség, a tökéletes példaképek nyálcsorgást előhívó villogó képeiig. De térjünk is rá a tárgyra, miről is lesz itt most szó!

Kezdeném az elején. Mindenki ismeri azt a nagyon híres internetes oldalt, melyet többnyire kék színéről ismer mindenki, s arról, hogy ott igazán meg lehet mondani bármit, bárkinek, bármiről. Minden egyes nap, amikor csak rátekintek erre az oldalra, bánattól, csalódástól, vagy túlzott önerő fitogtatástól csöpög a képernyő. Kiírják, hogy „ilyen az igazi férfi…”, meg „az igazi férfi az, aki…”, az „igazi nő, aki…” s sorolhatnám napestig eme túltelített illúzióktól, hiúságtól kicsorduló sorokat, mely mind azt tükrözi, hogy a mai emberek túl sokat várnak. Maguktól is, de főleg a másiktól. Valójában ezek az emberek nem társat keresnek maguknak, csupán meg akarnak felelni olyan egekbe kiáltott elvárásoknak, melyet a médiának köszönhetően mindenki tökéletesnek hisz, s csak azt tekinti elfogadhatónak, amit lát az információszűrő berendezéseinken keresztül. Szakítás után születő bölcsességgel is ellátnak nap, mint nap, mint például: „én már sok csalódást átvészeltem, de nem törhet meg a legnagyobb Isten csapása sem, mert én tudok szeretni és megbocsájtok…” és a többi, és a többi. Persze, szükséges, hogy amint padlóra kerülünk, valamiből erőt merítsünk, s visszasegítsük magunkat a mélyből, de attól még nem kéne elfelejtenünk, hogy emberek vagyunk, nincsenek természetfeletti erőink, s felállni a pofára esés után szép dolog, de nem feltétlen tesz minket különlegessé.

Összevetve a közösségi oldalakra kihírdetett nézeteinket, bölcseleteinket, mindinkább úgy látom, az emberiség helyzete kezd a végsőkig elfajulni. A testiség jóval kifejezettebb a párválasztásban, s egyre elhanyagoltabbak a beszélgetések, a lelki egyensúly keresése két ember között, melynek hanyagolása vezet legtöbbször a kapcsolatok tönkremenéséhez. Elfelejtettük, hogy egy társat szeretni is kell, nem csak használni.  

A minap rátaláltam egy fórumra, melyen sorozatosan felmerültek ugyanazok a kérdések: Miért hagyott el? Miért csalt meg? Nos , ez elég komolyan elgondolkodtatott, vajon mit tudnak ilyen gyakran elrontani embertársaim, hogy sorozatosan kudarcba fulladnak kapcsolataik, s másnál keresik azt a boldogságot, melyet állítólagos szívük választottjától nem kapnak meg. A legtöbb hiba, ahogy olvastam, a szexuális életben történt változások, az elhidegülés, vagy ellaposodás, mely képes véget vetni egy kapcsolatnak, akár hosszú az, akár rövid. Egyszer, régen hallottam egy igen okos kijelentést: A szex lehet olyan fontos, hogy ha az rossz, tönkre tegyen egy kapcsolatot, de annyira nem lehet fontos, hogy csak azt tartsa egybe. Ez alapján végül is érthető, miért is romlik el egy idő után minden két ember között, mindennapossá válik, unalmassá, hogy minden nap ugyan az az ember mellett találjuk magunkat az ágyban, vagy az együttlét nem elég változatos, illetve egyéb. Az viszont, hogy ezt a problémát csak azzal képesek „javítani”, hogy más ágyában keresik a boldogságot, számomra nem célravezető, sőt, inkább a feleslegesség, s a butaság netovábbja. Ilyen esetekben feltétlenül szükséges lenne a kommunikáció a partnerek között, a megoldás keresése, a hiba kijavítása, nem pedig a hallgatás, a nyelés, majd a félrelépés. Az a baj, hogy ez a kommunikáció, rohanó világunkban súlyos mértékben hiányzik az életünkből, nincs egy percünk leülni, átbeszélni az észrevételeket, szánni egy kis időt a másikra. Könnyebb inkább átsiklani a dolgok felett, s amikor már végképp nincs segítség, kitörni, hogy bezzeg évek óta ez se jó, az se jó. Emellett az is „öreg hiba” (hogy éljek egy ismerősöm kifejezésével), hogy kapcsolatainkban mélységesen önzők vagyunk. Valljuk be, gyakran előfordulnak az ehhez hasonló viták, mint ez: „Én mit meg nem teszek érted, te viszont a kisujjadat se mozdítod, hogy nekem jobb legyen!” Hányszor esett már meg velünk ez a hiba? Nincs igazam? Nem fordítunk egymásra elegendő időt, s kapcsolataink a mai napra már mindinkább a háttérbe szorítják az együttlétek pszichikai lényegét, egymás érzéseit, s a szexualitás is kimerül egy fajta versengésben, minek inkább az öröm okozása, s szerelmünk kinyilvánítása lenne a lényege.

A XXI. Század teljesen kifordított magunkból, minden túl gyors, nincs időnk, amikor lenne, akkor se szánunk időt a fontos dolgokra. Manapság már egyre fiatalabban kezdik a nemi életet és a partnerkeresést, olyanok, akik még szinte gyerekek. A párkapcsolattal való felvilágosítás ezzel szemben egyre csökken, s a felelőtlen fiatalság azt sem tudja, mi is annak igazán a lényege, csak lenni kell valakivel, mert kell, elvárja a társadalom, a környezet. A felvilágosítás alatt nem csupán a nemi életről való felkészítésre gondolok, hanem sokkal inkább arra, miért is keres magának valaki párt, mit is jelent szeretni valakit, s annak a szónak, szeretlek, súlya van, mellyel dobálózni borzasztó felelőtlenség. Elfelejtettük, mit is jelent valakit megszerezni, magunkénak tudni, vele feküdni és kelni, megbecsülni és igazán, tiszta szívből szeretni. Nem osztunk meg a másikkal lényeges dolgokat, melyek a fejünkben motoszkálnak, inkább követelünk, többet és jobbat, mindent elvárunk, s nem értjük, miért is nem találjuk meg azt, aki igazán a lelki társunk lenne. Esélyt sem adunk egymásnak, még inkább magunknak, hogy rátaláljunk erre a bizonyos személyre, hiszen lelkileg teljesen elzárkózunk.

Egy másik felmerülő gyakori probléma az ősi méreg, a féltékenység. Ennek persze lehetnek erős alapjai, mindazonáltal legtöbb esetben önmagunkban keresendő a féltékenység oka. Miért vagyunk féltékenyek? Vagy azért, mert nem bízunk a partnerben, vagy azért, mert nem bízunk magunkban. Mi vezethet ahhoz, hogy ne bízzunk a másikban? Ennek számtalan oka lehet, például, ha már egyszer félrelépett, illetve titkolózik, vagy csupán olyan elszabadult az életvitele, hogy bármikor bármi megtörténhet, cselekedetei kiszámíthatatlanok. Az, hogy magunkban nem bízunk visszavezethető életünk bármely részére, ahol egy vagy több személy semmibe véve érzéseinket, olyannyira a földbe tiport, hogy attól kezdve megcsappant önbecslésünk, s nem merünk hinni abban, hogy bárki is szeretni fog, s hű lesz hozzánk, hiszen miért is érdemelnénk meg. Alapvető nevelési hiba, túl nagy elvárású szülők idézhetik a cseperedő gyermekben azt az érzetet, hogy soha nem lesz jó semmire, de egy hűtlen partner, vagy erőszak is kihozhat belőlünk hasonló önsanyargató téveszméket, hogy mi nem vagyunk elég jók.

Hogy összegezzem gondolataimat, nagyon rossz irányba haladunk. Persze a baj nem fenyeget mindenkit, csodaszép történeteket lehet hallani mai napig az igaz társakról, s látni is olyan embereket, kik együtt öregszenek meg boldogságban. Viszont a kommunikáció hiányzása az együtt eltöltött időkből, az odafigyelés és törődés hiánya túl nagymértékben van jelen, s minden problémának, mit fent felsoroltam, ez az igazi oka. Zárásul megosztanék az olvasóval egy rövid és szerintem tanulságos kis anekdotát, mely jól példázza, mit is rontunk el:

„Egyszer megkérdeztek egy idős házaspárt,hogy hogyan tudtak 50 éven át hűségesek lenni egymáshoz. Erre ők ezt felelték: Ha a mi időnkben valami elromlott, nem eldobták,hanem megjavították.”