Kérdőjel

"Én már tudom, hogy semmit nem tudok!" mondják az okosok és bölcsek, igaz-e?

Ez a kusza viselkedési rendszer, ami mindenkiben másképp működik, kissé összezavar. Rengeteg kérdés felmerült az elmúlt években bennem, de legtöbbször az, hogy "Neked meg mi bajod van??" Ámbár erre a kérdésre azóta sem kaptam választ egyetlen esetben sem.
Felmerült bennem esetleg az a lehetőség is, hogy velem nincs rendben valami, hogy a felfogásom lassú, fejletlen, ezért nem vagyok képes értelmezni mások viselkedését és reakcióit.
Aztán felmerült az is, hogy esetleg én nyilváníthatok ki olyan indokolatlan reakciókat, amikkel kiváltom az emberekből a számomra furcsa viselkedést, csak ebben az esetben az a szomorú, hogy nem tudok róla, mit csinálok rosszul... az emberek meg nem beszélnek. Itt van a legnagyobb hiba: nem beszélnek!
Nem győzöm eleget ismételgetni, hogy nem értek az ilyen nonverbális, metakomunikatív jelekhez, mindent csak akkor vagyok képes felfogni száz százalékig, ha szó szerint a szájamba rágják. Szociálisan kétbalkezes vagyok, s eddigi tapasztalataim se emeltek olyan szintre, hogy észrevegyem, hogy valaki természetétől fogva kedves-e velem, vagy csak jópofizni akar, hogy azért szivat-e valaki, mert ilyen humorherold, vagy tényleg nem bírja a képem. Nem látok át az arcokon, nem ismerem fel a velem tárgyaló ember érzéseit, szándékát, gondolatait, kivéve, ha már hosszú évek óta ismerem... de néha még akkor sem. Ilyenkor jut eszembe az a történet, amikor két hozzám szinte legközelebb álló embereknél nem vettem észre, hogy vonzódnak egymáshoz, s nem hiába tűnnek fel oly sokat együtt. Abban a tudatban éltem, hogy csak simán jó barátok. Mindenkinek, még kedvesédesanyámnak is feltűnt, de nekem nem. Mondhatjuk ezt annak is, hogy látszik, mennyit törődök az embertársaimmal, de őszintén, én tényleg ennyire nem veszem az adást! Nem figyelem az emberek tekintetét, apró mozzanatait, véletlenül elejtett szavakat, egyszerűen, mert nem jut el a tudatomig, hogy ezeknek jelentése/jelentősége van.

Azt meg aztán főleg nem tudom hova tenni, ha valaki egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a viselkedését velem szemben. Feltűnik, annyi szent, de hogy mi lehet a háttérben...
Nem vagyok gondolatolvasó! Ahogy anyám mondta régen: "Azért van a szád, hogy beszélj vele!"

Mindenki harapófogóra szorul, mintha csak a fogászhoz kellene menni. Nem tudom eldönteni, tőlem félnek-e, vagy csak attól, hogy beszélni kell a problémáról. Tény, hogy őszinte és időnként kegyetlenül paraszt vagyok, de ím egyenlőség lévén teljes nyugalomban arcul lehet ütni, ha hülye voltam!

Most pedig ugye felmerül a kérdés, hogy én vajon miért nem vagyok képes kinyitni a szám, ha látom a bajt, miért várok a másikra, hogy ő jöjjön oda beszélgetni. Nos, elsősorban azért, mert másnak van baja velem. Szerintem ez már elég erős ok rá. Másfelől meg azért, mert már törődtem eleget baráti és nem baráti kapcsolataimmal azért, mert úgy éreztem, fontosak nekem annyira, hogy meg akarjam oldani. Ha viszont visszafelé ez nem működik, az azt jelenti, én nem vagyok ilyen fontos. És ha nem, akkor kár érte erőlködni. Ennyi!

Eljött annak az ideje, amikor Jeboteblog úgy dönt, hogy nem törődik vele. Ha nem érek annyit, hát akkor te se nekem!