Fehérneműben csoszog a folyosón
az az ábránd,ami már nem te vagy.
Elnyűttem az ágyat,
forró dróton zizeg a telefon,
keservesen kattog az idő a falon.
Beintegetett a hideg az ablakon,
párnámra lefeküdt a sóhajom.
Tovább álmodnám, de nem tudom.
Felteszem forrni a vizemet,
szögre akasztom a szívemet.
Nyugdíjat nem kap, csak emlékeket.
Akinek hat alma sok...
az inkább fogja be a száját!
Jogomban áll hallgatni és élek is vele.
Sokan mások is megtehetnék!
Feltétlenül feltéptem a tapétát,
aláfirkáltam, hogy utálok mindenkit.
De vajon ki is lakik itt?
Úgy érzem már nem számít!
S mosollyal szúrom át a bordáit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése