Szeretnék végre egy olyan hétköznapot,amikor nem esik nehezemre mosolyogni... Minden nap sok ember vesz körül,mégis oly magányosnak érzem magam,mint az első lehullott falevél. Egyetlen Ember jelenléte tudná úgy felvidítani a lelkem,hogy gyógyíthatatlan boldogságrohamot kapjak... de ez az Egyetlen Ember van tőlem a legmesszebb... Ilyenkor jön elő a vágy,hogy rímekbe foglaljam az érzelmeket:
Mikor elpárolog
lelkem utolsó cseppje,
mikor kialszik
szívem lángoló tüze,
Akkor jössz,s
újra rendet teszel benne.
Ez egyre nehezebb és nehezebb! De miért vagyok ennyire gyenge? Miért nem tudom elviselni,hogy ilyen messze vagy? Miért? Miért? Hol keressem a válaszokat? Lesújtó ez a tanácstalanság. Járkálnék fel,s alá,vagy feküdnék és újra felkelnék,majd megint fel,s alá járkálnék és újra lefeküdnék... Jaj,elvesztem a fejem! Felveszem a telefont... nincs új üzenet. Két perc se telik el,és ismét megnézem... majd még egyszer,hátha véletlen nem vettem észre... de mégsem. Nem írtál. Tudom,hogy nem írhatsz minden percben... Csak vágyok utánad... ennyi az egész...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése