2011.03.29. Kedd
Valahogy
úgy érzem, ez a mai nap megihletett. A korán kelés, igaz, nem esett valami jól,
anyám első, hozzám intézett mondata sem… De a buszozás mindig egy kicsit
meghozza az ember kedvét. Ilyenkor bedugaszolod a füled a jó kis
füldugaszokkal, magyarul headset-tel, s imígyen elzárva önmagad a külvilágtól
elengeded gondolataid a messzeségbe, tekinteted elnyúlik az ablaküvegen túl
haladó látképben. Megnyugtat, ellazít, elgondolkodtat, elszórakoztat…
sorolhatnám még!
Zentán
átkarolt a kissé már langyos tapintású verőfényes napsütés. Ez már egy újabb
pozitívum a napban. Ha szép az idő, az embernek már sokkal több kedve van még olyan
dolgokhoz is, amit különben nem szívesen csinál. Például korán kelni, és
eljönni suliba. =) No, de első úti célom nem az iskola volt, hanem
kiszolgálásáról híres Trocadero. Ott találkoztunk egy-két osztálytárssal
(Krisztián, Anikó, Anita). Keresztrejtvényfejtéstől, szudokun keresztül Ancsa
új telefonjáig mindenről volt téma, még arról is esett pár szó, hogy hazánkban
egy csaj nem tette le az autóvizsgát, s ezért leugrott a hídról,de nem halt
bele. Szerencsétlen hülye! Visszatérve Ancsa telefonjára, agysorvasztó
történet! xD Anikó öccse és annak egy barátja megvettek egy vadonatúj telefont
egy IHB-részeg embertől, mindössze 200 dinárért. Az a telefon legalább 200€-t
ér!! Akinek, érted, szerencséje van. =)
Kilenc
óra körül mentünk be az iskolába, ugyanazon szabad terembe, ahol múlt
csütörtökön is múlattuk az időt. Ám ez az elmúlatott idő nem vész ám kárba!
Kérem szépen, mi biológiázunk! Adrianna tanárnéni ad elő nekünk, mi meg
körmölünk, kérdezünk, figyelünk, és csak úgy isszuk magunkba a rengeteg tudást.
Mai nap épp az idegrendszerről volt szó. Mind a 3 és fél óra tömény, korlátlan
mennyiségű idegrendszer volt. Iszonyat sok, bonyolult, de nem lehetetlen
feladat. Közben, persze, volt fél óra szünet is, hogy kicsit kiszellőztessük a
fejünket.
Pontosan
délben már ott díszelegtünk Racer-ben. Kávézgatással és tömény nosztalgiázással
ütöttük el azt a röpke másfél órát, míg el nem kezdődött a tanítás. Ancsa és én
kiveséztük az első perctől az utolsóig vakbélműtétünk élményeit. Igen, orvostudomány
és színvonalas ellátás, megfűszerezve a kiemelkedő kedvességgel. =) Hát igen,
régi szép idők… Végül, minden szó és minden csepp kávé elfogyasztása után
elindultunk kedvenc iskolánk felé, kedvenc filozófia tanárnőnk órájára. Maga az
iskolában töltött idő nem volt egy nagy élmény. Teltek az órák… Hála az égnek,
gyorsan! Eztán következett a nap fénypontja!!
Színházba mentünk. Nem is akármilyen előadásra, a Padlásra. Mondhatni
úgy is, rólunk is szól. A ’90-es generáció (azaz ’90-től ’99-ig) szülötteiről.
Minden egyes pillanata úgy lebeg az emlékezetemben, mintha még most is tartana.
A mesével egybevont valóság feltette a kérdést, amit nekünk, végzősöknek is fel
kell tennünk önmagunknak: Mi éri meg jobban, a szép jövőt ígérő új világba
indulni, vagy itthon maradni a szerető haza göröngyös útjain? Könnyezve
tapsoltam, mikor véget ért a színdarab. Ha ez valakit nem érintett meg, nem
gondolkodtatott el, ahhoz már tényleg én se tudnék mit hozzáfűzni! S e csodás
élménnyel gazdagodva sétáltunk a buszmegálló felé. A tolakodás már szinte meg
se kottyant, annyira profi voltam már mások szétverésének tudományában. Kisebb
zúzódásokkal és barátokkal körülvéve helyet foglaltunk, beleolvadva a zenei
világ képzeletserkentő kompozíciójába. Imígyen tért véget ez a nap is, majd
holnap jön a következő… és így tovább… Nehéz lesz megtenni ezt a következő
lépést… elválni egymástól…
És ha valakiben jó érzést keltett ez a kis "emlékirat" a négyhárom csodás napjairól, kérem nyomjál egy érdekest, vagy kommentárolj!!! :) Hadd higgyem azt, hogy van nézettség :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése