Éjjeli monológ

A szobában csendben porosodik a káosz, a megszokott unalmasságában. Ülök, nézem a plafont és gondolkodom. A festékráncok árnyékainak mesevilágában játszik a szemem, a lámpa körül egy beszökött poloska köröz, zúgnak szárnyai, s hangja egybeolvad a számítógép egyhangú bús zajával. Az ágyamból kiálló megannyi rugó szúrja a hátam, a pokróc alól kidugott lábam egyre inkább fázni kezd. Lassan telnek el a percek az álmos csendben, de még nem alszom. Gondolkodok. Az ellentmondások sorozata nem megy ki a fejemből. Egyik üti a másikat, a másik az egyiket... végeláthatatlan. A reményvesztettség utolsó sóhajai kapaszkodtak a nyakamba, de már nincs erőm fogni a kezüket. Jobb ötlet híján támadni kezd, de már nem menekülök. Nincs miért! Nem jár át félelem, sem megbánás. Támadjon a harag, robbanjon szét az univerzum, hasadjon meg minden atom, csak ürüljön ki, aztán minden mehet tovább! Minden... Nem várok már semmit. Semmi változást! Nyugalmat akarok, s egy kis magányt! Jó éjszakát! :)