Igen,ismét eleredt, s ez már nem az a nyári zápor,mely tíz perc alatt eláll, majd a nap egyből felszippantja az utolsó cseppig az aszfalt minden reményt jelentő nedvét, káprázatos, s mély nosztalgikus illatokkal elárasztva az utca minden négyzetméterét. Nem, ez az eső nem áll meg, csak csorog, csepeg, némán, szürkén, kiszipolyozva belőlem minden valamire való érzelmet. Akár a Dementorok abban a képzelet szülötte világban, melyet Rowling álmodott meg egyszer, akik az emberek félelméből, elkeseredéséből élnek, melyhez úgy jutnak hozzá, hogy elszívják belőlük az örömöt, s a reményt. Ó, igen, az eső az én Dementorom... Egyhangú, szürke, fájdalmas, unalmas... Unalmas ilyenkor az egész világ! Eláztam, vízben tocsogott az egész jobb lábam a patikámban. Ez persze törvényszerű, a jobb patikák beázására 70% esély van, míg a bal patikákéra csupán 20%, a 9% hogy mindkettő, s 1% esélye van annak, hogy egyikük sem ázik át. Ez az én formám, fél órára teszem ki a lábam az utcára, s az egyből vízbe burkolózik. Fázzak is meg, úgy kell nekem!
Szürke... a szürkénél is szürkébb... és hideg... minden hideg... álmosan lóg a kezem az ágy szélén, s nem ölel át a fény. Nem bújik hozzám az a meleg,puha érzés, hogy egy új nap jött el, mi csak rám vár... Nem... nincs itt semmi, csak egy halom aszfaltszínű magányos óra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése