Akár az amerikai filmekben, úgy ébredtem péntek reggel a kollégiumban. Nyílik az ajtó, felkaptam a fejem, majd regisztrálva, hogy jó helyen vagyok és az első állott sóhaj elhagyta a számat, visszaejtettem a fejem, arccal a párnába. Szobatársam, drága, épp hazaért egy óráról, amire úgy tűnik nem mentem be. Nagyot ásítva felültem, eltúrtam az arcomból hosszú, kócos loboncomat, másik kezemmel megdörgöltem a bal szemem. Résnyire tárt szememen keresztül, amit láttam, felért egy világháborúval. Ruhák lépésenként heverve a földön, üres poharak az asztalon, szájukon lustán megcsillan a napfény. Ágyam másik végében a szennyes gyűjtő táska szájából kikandikált egy sárga zokni, mellette sorban álltak a vásárlásból visszamaradt nagy zacskók, a múlt héten vett cipő doboza, s egy újabb zacskóban hevert a báli (és ballagási) ruhám fölső része... még a szoba is másnapos, nem hogy én... Fel-felvillantak a tegnap emlékei, a dübörgő zaj, a morajló beszélgetés, a nevetések. Fullasztó meleg volt, mint minden reggel. Észvesztő dolog ez, mert már az összes radiátort nullára letekertük, és még mindig őrjítő trópusi időjárásra ébredünk. Megeshet, hogy a szoba valamely eldugott részén működik egy fantom radiátor is, ami akkor működik, ha már mindenki elaludt. De akkor rohadásig felfűti a szobát!
Megfordultam a szekrény felé, felvettem a telefonom. Fél tíz lesz két perc múlva. Apjaf@xát,én visszafekszem!-gondoltam önmagamban, szentimentálisan, jaó igényesse'! Letelt a két perc, megszólalt az ébresztő. A meglepetés és a döbbenet egyvelege ült ki az arcomra, kifejezve szó nélkül is azt, hogy "MI A F...?????" És igen, állítottam magamnak ébresztőt... hogy én mennyire odafigyelek magamra! Akkor már nem volt, mit tenni, felkeltem, s fél órán belül, már úgy néztem ki, mint egy élő ember. Összepakoltam a haza vinni kívánt dolgaimat, ami annyit takar, hogy ami mozdítható, beletömöm a kofferba,még ha beledöglök is. Elmostam még néhány edényt, amiben kaja volt még valamikor. Tudom, elég hanyag voltam a napokban, de igyekszek visszarázódni az életbe. Fél12kor kimentem a megállóba, fel a kettesre, Mars téren le, fel a Tisza volánra. Két és fél órányi buszozás után végül Moholra értem. Két hét után végre itthon! Egy ház leomlott, Adán új pékség nyílt, a hó meg szinte teljesen elolvadt. Hát Tavaty van, ahogy szokták mondani, és zajlik az élet, ahogy azt falun illik. Már szinte el is felejtettem köszönni az utcán a szembejövő bárkiknek... :):)
Estére Adára mentem Corsaroba, ahol egy nagy kedvencünk, az Osmi dan lépett fel. Eszméletlen, milyen hangulatot tudnak azok csinálni! És b@sszátok is meg, VAJDASÁG TUD BULIZNI!!! Táncoltunk, ugráltunk, énekeltünk torkunk szakadtából, ütöttük a pogózókat, s ami a legszívderítőbb NEM FÉRTÜNK EL! Igaz, hogy kis hely, nem oly borzasztóan ismert az együttes, de itt mindenki tudja, mi a jó és jól tudjuk érezni magunkat! Hatalmas különbség van a múlt pénteki szegedi koncert és a mostani között! Gyerekek, jó újra itthon lenni! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése