Szürke gomolyfelhők
sötétítik fejem.
Villanó szikrái mind
egy-egy gondolat,
mi átsuhan agyamon.
Lassan kiontja
magából vérét,
s vékony sugárban
hullanak tükörcseppjei.
Szememből hosszú,
végtelen patakot formáz
ez a fájdalom szülte
ezüst eső.
Hullamerevséget kapnak
hangszálaimon a
kitörni vágyó szavak.
Nincs vigasztaló ölelés,
csupán ködbe zárt léptek...
S csak egy halandó van,
ki mind ezt a kínt
egy szóval,
egy érintéssel,
egy halovány sóhajjal
megszüntetheti.
Tekintete szétválasztja
tudatomat fedő
gomolyfelhőzetet,
bőrének lágy tapintása
elállítja végtelen
könnypatakom,
mosolya útnak engedi
börtönbe zárt szavaim,
s hangjának csengése,
új napsugarat szül
lelkem sötét rejtekében!
Remélem láthatom még...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése